Képzeljük el – furcsa ötletként - hogy 65,5 millió évvel ezelőtt, valamikor a kréta időszak végén, viselkedési tanácsadóként keressük kenyerünket. A nemrég bekövetkezett kis-bolygó becsapódás alapvető fordulatot idéz elő a Föld éghajlatában: hosszú, a nukleáris télhez hasonló lehűlés fenyeget, bár vannak, akik, ellenkezőleg, szokatlan hőhullámmal ijesztgetnek. Ám bármelyik következzen is be, mindegyik gyökeresen módosítja az életfeltételeket, ami – mint mindig - tömeges kihalásra vezet. Elmondjuk tehát potenciális ügyfeleinknek, a különböző állatfajoknak: tisztában vagyunk a változások horderejével és segítünk nekik megoldani a felbukkanó problémákat.
A rendelő előszobájában két páciens - egy hatalmas dinoszaurusz, és egy aprócska rágcsáló emlős - várakozik. Először a tekintélyesebb és félelmetesebb dinoszauruszt szólítjuk be. Ám már első szavaiból kiderül: nem azért jött, mert szükségét érezte, hogy tanácsot kapjon. Ő csak a nagyságáról és erejéről szóló dicshimnuszokat akarja visszahallani. Tisztában van, hogy ő a környék leghatalmasabb élőlénye, akitől mindenki retteg. Egész életében mindig azt tette, amit akart. De mostanában a csordában egyre többen beszélnek a közelgő válságról, ezért úgy döntött, biztos, ami biztos, meghallgatja a szakértőt.
A helyzet – vázoljuk a diagnózist – az, hogy az önt és családját az ősöktől örökölt hagyomány vezérelte eddig sikerről sikerre. Minden dicsőség és a kivívott tekintély azon alapult, hogy az utódok - a tojásban - megkapták az élethez szükséges tudást, és örökül kapták a hatalmas testet, a legyőzhetetlen izmokat, az éles fogakat és az agresszív viselkedés mintáját is. Ez az örökség - a gyorsaság, a nagyság, az erő, és az agresszivitás – minden más élőlény fölé emelte a családot. Mindenki inkább kitért és elmenekült önök elől. Ez volt az élet természetes rendje évmilliókon keresztül, és természetes, ha arra számít: ez így is marad mindörökké. De rossz hírem van: biztos, hogy nem! Az új feltételek között – magyarázzuk - a mindent lebíró erő és a vérszomjas fogak helyett az élet-tapasztalatok felhalmozására és az alkalmazkodást vezérlő agy válik a meghatározó versenyelőnnyé. Az agy persze drága: nehéz létrehozni, felnövelni, megtölteni tudással és folyamatosan ellátni tápanyaggal és tapasztalatokkal. Ám, aki ezt vállalja, egy olyan eszközt nyer, amely eligazítja a változó világ veszélyekkel teli labirintusában. Sőt, van még egy fontos előnye. Eddig az élet úgy zajlott, hogy aki figyelmetlen, vagy gyenge, netán csak peches volt, az elpusztult. Csak a faj tanult. A felismerések a génekben átörökítve - ahogy az ön büszkén hivatkozott rá, hagyományként – adódtak tovább az egymást követő nemzedékeknek. Ám a sikerek mögött ott volt a kegyetlen valóság: a túlélést segítő tapasztalat azáltal válhatott hagyománnyá, hogy a sikertelen egyedek elpusztultak. A tömeges halálból születő siker mintája működőképes, de nem éppen hatékony módja az alkalmazkodásnak.
Létezik azonban egy másik megoldás, és fejünkkel, az előszobában várakozó kicsiny rágcsáló felé intünk. Ezek a sebezhetőnek látszó kis lények, a hatalmas test, a kemény agyarak, az erős karmok, és az agresszív viselkedés helyett azt a szervüket fejlesztik, amely segíti megérteni, hogyan működik a világ. Tisztába jönnek azzal, mi várható, miként változnak az élet feltételei, majd az egyedek - ki jobban, ki kevésbé -, ehhez illeszti a viselkedést. Megértik, mikor kell harcolni életre-halálra, és azt is, mikor kell együttműködni. Megtanulják megosztani a táplálékot, neveli az utódokat, segíteni a társat, sőt önmagukat feláldozni a csapatért. Ezek az egyedek agyukban kifejlesztik a külvilág modelljét, amin lejátszhatók a viselkedés következményei. Így testük helyett tévedéseik „halnak meg”! Miközben pedig hibás feltételezéseik „elpusztulnak”, folyamatosan újraalkotják a világ egyre pontosabb modelljeit. Ezen a modellen próbálja végig a lehetőségeket, és a játszma végén, amikor ön a „game over” felirattal találkozik, ő még mindig megnyomhatja a „start again” gombot.
Vagyis, amit hagyományként tisztelünk, sőt, az ősök szent tapasztalataként dicsőítünk, az elődeink halálából született. Sokuknak éppen azért kellett meghalniuk, mert lassan tanultak, azért szenvedtek, mert vonakodtak elfogadni az élet új rendjét. Lehet a halálba való beletörődést hősiesnek tekinteni, lehet tántoríthatatlanságukat dicsőíteni, lehet csodálni nemzedékek hosszú sora által eltűrt szenvedését, de ez – az utódok szemszögéből – akkor is ostobaság. Hát nem sokkal kifizetődőbb beismerni a kudarcot, és tanulni belőle? Vajon miért volna árulás – győzködjük páciensünket - a hagyományt szembesíteni a valósággal? Igazán azt várják tőlünk őseink, hogy mindent pontosan úgy tegyünk, ahogy ők tettek, függetlenül attól mi lesz annak a következménye? Bölcs dolog-e utódainkat – saját jövőnket! - halálra ítélni azzal, hogy megtiltjuk a hagyományok ösvényéről való letérést? Vajon nem értelmesebb megengedni: ha a jövő azt kívánja, hagyjuk meghalni magunk helyett a célszerűtlen hagyományt, hadd alkosson az utódok nemzedéke saját magának újakat.
Hát nem bölcsebb ez a kis rágcsáló, aki képes tanulni, és hajlandó változni? Nem kínál-e biztosabb jövőt az, ha engedjük, hogy helyettünk téveszméink haljanak meg?
Ne meséljen nekem efféle ostobaságot - mordul ránk a dinoszaurusz. Hogyan is lehetne győztes, ez a piciny lény, akit bármikor eltaposok?
Nos – magyarázom – ezek az emlősök, bármennyire is védtelennek tűnnek, uralkodni fognak a földön évmilliók múlva.
De hát ezek a lények – veti ellent páciensünk – kevés utódot hoznak létre, és azokat hosszan, saját testükben gondozzák, amíg nagyon sebezhetők. Majd miután fájdalmasan megszülik, még sokáig a társak gondoskodására van szükségük.
Ezt jól látja – adunk részben igazat neki – de ez más oldalról előny: befektetnek az utódokba, és egymást támogató közösséget alkotnak. Vagyis ellátják őket a génekben rögzített morfológiai és viselkedési programok mellett az élet során nyert tapasztalatokkal is. Éppen ez teszi őket versenyképesebbé, ezáltal tudnak fokozatosan és folyamatosan illeszkedni környezetükhöz. És pontosan ez a túlélés feltétele a krízis idején. Míg azok, akik körömszakadtáig ragaszkodnak múltbeli mintájukhoz, és azon semmit - még ami hátrányukra vált azt sem - hajlandók változtatni, nos, azok kipusztulnak.
Ekkor páciensünk felpattan, kiviharzik a szobából, és még odavet nekünk egy megjegyzést, amely majd a változásmenedzsment tankönyvek visszatérő mottója lesz: „Mi volt az utolsó dinoszaurusz, utolsó szava?” kérdésre – „Akkor sem változom”!
Nincs rosszabb, mint amikor magyarázni kell a tanulságot. A biztonság kedvéért most mégis megadom a megoldási kulcsot: ez a cikk a mai Magyarországról szól. A krétakori katasztrófa metaforája világunk, ezen belül Európánk, és ezen belül is szeretett hazánk - ahogy mondani szokták - „tektonikus”, azaz veszélyekkel teli változására utal. Beszélgetőpartnerünk - a dinoszaurusz - maga Orbán Viktor. A különös kép környezetünk gyökeres változását akarta megvilágítani. E változásokra mindenkinek – az egyéneknek, a családoknak, a vállalkozásoknak, a szervezeteknek és az államoknak is - válaszolni kell. Aki helytelen választ ad, vagy aki – mint a dinók - visszautasítja az alkalmazkodást, azokat a történelem elsöpri.
Ebben a helyzetben keresi nemzetünk a „mi a teendő” kérdésre, a választ. Vezéreljenek-e minket – mint Orbán Viktor tanácsolja - az ősök intései? Kövessük-e - mint Kövér László mondja - a hagyományok útját? Ragaszkodjuk-e – mint Semjén Zsolt ismételgeti - régi hitünk tételeihez? Vagy kövessük inkább a költő tanácsát: „messzi jövendővel komolyan vess összve a jelenkort”?
A 21. század korszakos átalakulása egyszerre tár elénk fenyegető katasztrófákat, és csábító, új lehetőségeket. Ilyenkor a tévedhetetlennek kikiáltott népvezérek rendre tévútra vezetnek. Ne bízzunk tehát azokban, akik azt hirdetik: ők majd megoldják helyettünk a problémákat. Inkább hagyjuk, hogy az emberek maguk vegyék kézbe jövőjük formálását. Ebben nem segít, sőt ezt akadályoz az a rendszer, amelyben a lojalitás a fontos és nem pedig a tudás, ahol a hatalomhoz fűződő kapcsolat és nem a teljesítmény számít. A hanyatláshoz vezet, ha az egyén és a vállalkozás sikerét rendre a piramis tetejét elfoglaló szeszélye, és nem a versenyben elért helyezés dönti el.
Tegyük inkább mindenki kötelességévé az alkalmazkodást, de kapja meg hozzá ki-ki a megfelelő segítséget. Hirdessük tehát azt: felelős vagy magadért, családodért és nemzetedért. Számíthatsz a közösségre, de ami a te kötelességed, azt senki nem végzi el helyetted.
A miniszterelnök tetteit sokféle szemszögből lehet kritizálni. Ám épp így lehet találni sikeres lépéseket és hatékony döntéseket is. Orbán Viktorban Orbán Viktor a legkevésbé fontos! Orbán Viktorban az orbánizmus a fontos! Az orbánizmus egy olyan - Kelet-Európában és más régiókban is terjedő – politikai, társadalmi és gazdasági rendszer, amelyben csak a piramis csúcsán levő akar, és csak akit ő felhatalmaz, az dönthet, miközben minden erőforrást maga alá gyűjt. Félelmet generál, amikor józanságra volna szükség, szembenállást hirdet, amikor az együttműködés az egyedül célravezető.
A sikert a 21. században - az evolúció metaforája erre utalt – csak a tanulás, az alkalmazkodás, az együttműködés és a vitákban kikristályosodó cselekvés hozhatja el.
