Olvastam az egyik lapban, hogy a Napkirály udvarában egyszer leszakadt a versailles-i kastély egyik emelete. Nem bírta az idehordott ürülék súlyát.
Azt eddig is tudtam, hogy XIV. Lajos, az udvaroncai és szolgái, de a királyi hercegek, grófok sem voltak kényesek a higiéniára. Éjjeliedénye, árnyékszéke csak a kiváltságosoknak volt, a többiek ott végezték dolgukat, ahol tudták, a parkban vagy a kastély folyosóinak szegletében. A fürdést az orvosok sem tartották egészségesnek. Maga Lajos is megelégedett azzal, hogy reggelenként felséges tenyerébe az első kamarás egy kis illatos vizet csorgatott, amellyel úgy-ahogy arcot mosott. Aztán jöhetett a púder. Mindebből az a tanulság, hogy lehet valaki nemzetének nagy tekintélyű uralkodója anélkül is, hogy a legkisebb gondot fordítaná a makulátlanságra, a keze és ügyei tisztaságára. Lehet, hogy ma is vannak az első emberek környezetében olyanok, akik szerint a közéleti tisztaság árt az egészségnek. Ha valamit takarni kell, most is jön a púder. Vagy egy népszavazás. Lám, a Napkirály is több, mint 70 évig ült a trónon, (nem voltak azok az ostoba választások), és nem nagyon zavartatta magát azzal, bűzlik-e valami körülötte.
De hát bűzlött, akkor is. Ezért aztán az ürüléket összeseperték innen-onnan, és igyekeztek eldugni szem elől. Mert ez azért probléma a hasonló rendszerekben: hová tüntessék el a rezsim árulkodó végtermékét, amelyet nem tanácsos közszemlére tenni. Nem jó, ha sokan látják, aztán sugdolóznak róla, más országok követei még szóvá is teszik, hogy őfelsége és udvaroncai telepiszkoltak mindent. Lajos korában - elmaradott népség - még nem ismerték az évtizedekre való titkosítás trükkjét, ezért primitívebb megoldást kerestek. A palota egyik emeletén jelöltek ki egy helyiséget, és oda lapátoltak be minden ilyesmit. Nem számoltak azzal, hogy nincs az a jól megépített szerkezet - sem az építészetben, sem a politikában -, amelyik ekkora trágyadombot elbír. Egyszer csak elég lesz... És akkor leszakad az emelet.
A bűzlő dolgok elrejtését ma sokkal leleményesebben intézik. Az igazságszolgáltatásban egész intézményrendszert állítanak rá a feladatra. Állítólag csak alaptalan mendemonda, hogy a Napkirály mondta volna: „Az állam én vagyok”. Nálunk meg végképp nem mond ilyet senki. Minek fecsegni, elég a célnak megfelelően alakítani az államszerkezetet, Versailles-ban egy darabig elég volt egy szoba, amire rácsukták az ajtót. Nálunk bonyolultabb a munkamegosztás. Hogy ne dőljön az egész az urak fejére, kell először is egy Nemzeti Választási Bizottság, egy megfelelő összetételű Alkotmánybíróság, a piszok egy részét ők gereblyézik el, söprik a szőnyeg alá. Büdös, hát büdös. De a legtöbbet az ügyészséghez kell lapátolni, ott aztán nem fintorognak. Úgy elsimítanak mindent, úgy kihúzzák a trutymóból azt is, akiről mindenki tudja, nyakig benne van, hogy na!
De sajnos, semmi sem tökéletes. A bíróságok néha nem partnerek a lapátolásban. Húzzák az orrukat, szóvá teszik, ha valami nagyon szaglik. Erről a Napkirály udvarában szó sem lehetett. Hiába, Európa hanyatlik. A miniszterelnök és lengyel barátja, Kaczynski meg is hirdették a minap – ahogy ők nevezték - az „újjászületés” szükségességét. (A sajátos reneszánsz erkölcsi emelkedettségéről képet ad, hogy a kormányfő azzal a régi szólással fejezte ki a két nép vezetője közti feltétlen bizalmat, hogy „mi, magyarok, elmennénk a lengyelekkel lovat lopni.”) Aki magyar, velünk tart! Most szép lenni lótolvajnak. A közös harcot az elfajzott Európa ellen vívjuk. Az előbb taglalt témában is üzenjük Brüsszelnek, a bűz nemzeti hatáskör. Elég a tisztaságmániából, a civilizáció meg a demokrácia cafrangjaiból! Ide a lovakat! Illetve a pénzt, aztán kuss!
Tessék, mi lett a „bírói függetlenségről” való handabandázásból is! A Kúria a kopaszok ellen foglalt állást, a Nemzeti Bankot is vegzálják, a bíróságok sorra mentik fel a bevádolt politikai ellenfeleket. Háborognak is az udvarban, hogy még ez a Handó Tünde is jogállamiságról csipog. Hát nem ezért tettük oda! Hosszú haj, rövid ész, csak nőkkel ne kezdjen az ember.
Ha az egyik helyiségben már finnyáskodnak az odalapátoltak miatt, akkor meg kell nyitni egy másikat. Lesz majd másik bíróság, külön azoknak a szennyes ügyeknek, amelyeket sürgősen tisztába kell tenni, nehogy foltot hagyjanak olyanokon, akik a legnagyobb puccparádéban vonulgatnak előttünk. Közigazgatósági felsőbíróságnak hívják, ezután ez dönt majd például a Nemzeti Bank, a Médiatanács, a Közbeszerzési Döntőbizottság elleni panaszokban, a választási ügyekben, vagy a közérdekű adatok nyilvánosságáról. Vezetőségének fele nem is bíró, azokkal csak a baj van, hanem akár kormányhivatalnok, „közigazgatási szakember” is lehet.
Istenem, ha ez előbb eszükbe jutott volna! Nem tudnánk az MNB alapítványok disznóságairól, nem szólna, mert nem nyert volna pert a Klubrádió, derék hazafiaknak minősülnének a kopaszok. Hát nem nyugodtabb volna az élet?
Igaz, előbb-utóbb fejünkre szakad az a bizonyos emelet, mint Versailles-ban. Nem kell kényeskedni, meg lehet szokni a szagot. Még majd meg is szeretjük. A Napkirálynak sem ártott.
