Mi meg akarjuk érteni a kormányfőt. Nem olyan egyszerű ám a kormányzás, ha szinte belezavarodunk abba, hogy látjuk a jövőt. Nem olyan egyszerű kezelni a meggyőződéses félelmet, hogy rajtunk – sőt: rajtam - kívül senki sem alkalmas arra, hogy ne egyszerűen országot irányítson, hanem nemzetet vezéreljen. Nem egyszerű abban az idegőrlő kétségben gyötrődni, hogy valaki másnak kell átadni a hatalmat. Olyannak, aki alkalmatlan, mert még mindig a parlamentarizmus zegzugos folyosóin tévelyeg, amely járatokban elsorvad a nemzet, mert az államban megtestesülő közösség uralmát szétszabdalja a kószáló polgári individuum. Ezért kell, hogy az állam minden legyen, legalább is, amíg mi vagyunk az állam, mert a mi államunk nélkül nem létezhet nemzet. Nem a nemzet teremti a jövő államát, hanem a mi államunk a jövő nemzetét. A nemzet jövőjét. Aki pedig ezt nem érti, az árok partján marad. Favágás közben hullik a forgács.
Ezért még csak szimpla hatalomféltésnek sem neveznénk azt, ami a mai kormányzást vezérli. Nem neveznénk politikai taktikázásnak azt a vehemenciát, amellyel nem kímélve senkit, önmagát sem, a következő választásra tekintve, utolsó októberi végvári rohamra vezényli a vitéz magyarok maroknyi élcsapatát. Abban a biztos tudatban, hogy a végváriak soha nem pihenhetnek meg, újabb és újabb rohamokra kell felkészülniük, hogy aztán ne csak megvédjék a keresztény Európát, de meg is mondják neki, hogyan kell léteznie, mert csak így létezhet. Orbán érvényes népszavazást akar!
Nem hatalomféltés ez, sokkal több és bonyolultabb annál. Széchenyi István után - szégyen a párhuzamért - döblingi szindrómának mondanánk, amint beleőrülünk a nemzet létének féltésébe. Nem váltak-e valóra a legnagyobb magyart öngyilkosságba taszító jövőképek, amelyek láttán marcangolta a radikális Kossuth Lajost? Nagy teher ám a biztos jövőbe taszítani ezt az országot, amely még a Himnuszában is csak arra képes, hogy állami létének ezeréves nemzeti büszkeségével Istenhez imádkozzon áldásért, cserébe a sok múlt- és jövőbeni bűnhődéséért. Ámde a mohácsi csatáról lekésik.
Nem lehet globális látomással a haldokló Nyugathoz kötni ezt az Ázsia és Európa között lebegő nemzetet. Erőnek erejével kell - akár akarata ellenére, minden eszközzel - a mi látomásunk útján tartani. Ha e népből a sírva vigadás csinált nemzetet, amelynek nemcsak kultúrája, hanem állami léte is túlélt hirtelen tatárdúlást, lassú mozdulatokkal szőtt másfél száz éves török megszállást, nagyhatalmi trianoni országmészárlást, s bár nem értett meg szinte semmit a Goebbels vezényszavára működő hitleri gépesített tömegtársadalomból, de túlevickélt a második világháborún, kacsintással e kultúrában gyökeret verni nem tudó bolsevizmuson is, akkor túl kell tudnia élni a haldokló Nyugatot is.
Nagy elszántság kell ám ahhoz, hogy valaki e szinte isteni látomás birtokában pajzsra emeltesse magát és szilárd karral mutasson jövendő nemzeti tartalmat egy új Európában. Hogy aztán rájöjjön, hiába élné meg új létét a régi nemzet, ha megint egyedül marad. Európát is át kell formálnia tehát. A kormányfőnek meg kellett érkeznie Európába, hogy ellenforradalmi társakat leljen magának. Sikerült, amint lengyel elvtestvére máris jelezte. Nagy falatok közben nőtt nagyra a kényszeres étvágy, de amint Churchill Sztálinról mondta: nem a falással van, hanem az emésztéssel lesz gond.
A kormányfő azt mondja, az európai álom Nyugat-Európából Közép-Európába költözött. Arról beszél, hogy az európai politikusok egy nemzedékének volt „titkos álma”: az Európai Unióval el lehet érni, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, meggyengüljön a történelmi identitásuk, és mindezt egy európai identitás váltja fel. De kiderült, nincs olyan identitás, ami kiválthatja a korábbit, és bebizonyosodott, hogy az az ország sikeres, amelynek erős a saját identitása. Megtapsoltatja hát a magyar végvári vitézeket, akik nem becsülik túl a multikulturalizmus integráló hatását, és nem becsülik alá a menekültek saját identitásának erejét, amely arra fenekedik, hogy legyilkolja őt. Erős identitású nemzetek kellenek tehát, erős államokkal.
Ez 19-20. századi politikai logika. Egyetlen nagy hazugság azért beárnyékolja a fényes jövőt. Soha, senki nem álmodott olyan titkos álmot, olyan európai identitást, amely megtagadná bármely nép saját nemzeti/vallási identitását. „Csak” arról az „álomról” volt/van szó, hogy a földrész nemzeteinek identitásában van annyi közös, ami európainak nevezhető, amelyre európai politikai intézményrendszert lehet, és kell építeni. Mert az megóvja valamennyiüket egymástól és önmaguktól. Ha a földrész a nacionalista nemzetek vagy a nacionalista államtömbök – lásd az Orbán Viktor kezei között formálódó visegrádiakat - múltjába farol, akkor paradox módon a nacionalista orosz elnöknek van igaza.
Vlagyimir Putyin a héten a Bloombergnek utóbb egészen hipotetikusnak oldott mondatokban ecsetelte: „ha valaki felül akarja vizsgálni a második világháború kimenetelét, akkor tárgyalhatunk. De akkor nem csupán Kalinyingrádról (annak hovatartozásáról – a szerk.) kell tárgyalnunk, hanem Németország keleti részéről, az egykor Lengyelország részét képező Lvov városáról, és így tovább. És ott van a listán Magyarország és Románia is. Akkor pedig kinyílik Pandóra szelencéje”. Ahová nem a nemzeteket, hanem azok nacionalizmusát félig már sikerült betuszkolni.
Mi meg akarjuk érteni a kormányfőt. látni véljük azonban, mi lesz akkor, ha a hipotetikus beszéd egyszer csak realitássá válik. Ha Párizstól Bukarestig mind nagyobb felhergelt tömeggel, mind többen pajszerezik a szelence fedelét, mert kényelmesebb üvöltve visszatérni a múlt századba, mint megérkezni a 21-ikbe. Máris belepillanthatunk Pandóra tenyerébe és megrémülünk attól, amit látunk.
