Amikor még Pekingben dolgoztam diplomataként, egy alkalommal átutaztam Mongóliába, ahol amúgy szintén nagykövetséget tartottunk fent, bár éppen a bezárására készültünk. A repülőgépen mellettem ült egy finn fiatalember, mint kiderült, ő a világhírű Kone gyár úgynevezett mongol-szakreferense, aki félévente felkeresi Ulan-Batort, hogy új meg új ajánlatokat tegyen helyi partnereinek. Mozgólépcsőket, lifteket gyártanak, tömegközlekedést szerveznek, hol mire van szükség. És persze, mondta, fontos a szakemberek kiképzése, nyelvtudása, talpraesettségre. "Mi nem a nagykövetségekre támaszkodunk, hanem saját képességeikre"- mondta. Egy szállodában laktunk, láttam, aznap este már mongol üzletemberek körében vacsorázott.
Ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy új missziókat nyitunk Üzbegisztánban, Etiópiában, a Fülöp-szigeteken, Ghanában, Kolumbiában, Peruban, de legfőképpen Új-Zélandon. Az indok, amivel a kormányzat előállt, világos: alacsony a kereskedelmi forgalom, „mindent meg kell tehát tenni, hogy a magyar exportot növeljük”. Az export növeléséhez elsősorban jó minőségű termékekre lenne szükség, amit könnyű lenne eladni. Ezt a munkát diplomaták nem tudják elvégezni. 2004-ben ugyancsak Pekingben „stratégiai feladatként” kapta a nagykövetség, hogy szorgalmazzuk a búzaeladást Kínának. Hiába jártam hivatalról-hivatalra, gyakorlatilag eredmény nélkül. Nem is nagyon értették, ha a kínaiaknak szüksége van valamire, majd megveszik, ez volt a válasz.
Mi szükség van tehát az adófizetők pénzén rendkívül drágán működő nagykövetségekre? Talán kevesen tudják, hogy egy külföldi misszió fenntartása sok millió dollárba kerül, olykor, különösen a távoli kis országokban több pénzt visz el, mint amennyi a kereskedelmi forgalom összege. Ha belepillantunk a magyar nagykövetségek tájékoztató honlapjaiba, sivár világ fogad bennünket. Nairobiban, Pekingben és Rijádban csupán vízuminformációk találhatók, Sanghájban egy ígéretes cím szerint "magyar ásványvizek a kínai piacon”, ám a cikkből kiderül, hogy csupán egy kiállítás bemutatójáról van szó. Üdvözítő hír viszont, hogy Budai Gyula miniszteri biztos áprilisban felkereste Szingapúrt. Üzleti, kereskedelmi hírek sehol.
Maga Orbán Viktor mondta tavaly: olyan nagykövetekre van szükség, akik nem világpolgárok, hanem szorgalmasan fáradoznak a kereskedelmi kapcsolatok erősítésén. Ez az utóbbi kijelentés évtizedek legsúlyosabb politikusi tévedése, egyúttal tanúskodik arról, hogy Orbán mennyit tud a diplomáciáról. A nagyköveteknek világpolgárként kell élniük, elegáns öltönyökben kell járniuk, részt kell venniük a fogadó állam társadalmi életében, szórakoztatónak és jól értesültnek kell lenniük, ha csakugyan "fáradozni" szeretnének a kereskedelmi kapcsolatok bővítésén. Fogadásokon, vacsorákon és számos értelmetlen rendezvényen kell jelen lenniük, és ők maguknak is számos értelmetlen rendezvényt kell adniuk, hogy találkozhassanak azt üzleti és befektetési élet befolyásos személyiségeivel.
Mit vár tehát Orbán a nagykövetektől pontosan? Nem tudni.
Komoly üzletemberek, komoly dolgokról, komoly üzletemberekkel szeretnek tárgyalni, akikre érdemes időt és energiát szánniuk. Én magam az ulan-batori magyar nagykövettől kértem tájékoztatást arról, hogy a nagykövetség újranyitása óta mennyit emelkedett a kereskedelmi forgalom. Választ még nem kaptam.
