Néhány hete híre ment, hogy a hazánk szuverenitását az állítólagos brüsszeli direktívák ellenében foggal-körömmel, de leginkább plakátkampánnyal védelmező Orbán Viktor de facto egy idegen állam vazallusává tette Magyarországot. Legalábbis nem tudom másként értelmezni azt a lépést, hogy a magyar kabinet az ankarai rezsim kifejezett kérésének megfelelően, ha úgy tetszik, politikai megrendelésre vizsgálatot indított egy budapesti székhelyű, két tannyelvű oktatási intézmény ellen. Az indok: felmerült annak gyanúja, hogy a szóban forgó iskola a török államfő amerikai száműzetésben élő politikai ellenfeléhez köthető. Megjegyezném, hogy a Belügyminisztérium korábban már átvilágította az intézményt és mindent rendben talált, de ez a legkevesebb. Különösen az elvetélt puccskísérlet óta új értelmet nyert Ankara és Budapest együttműködése. Orbán és az iszlamista Erdogan mindketten a szekuláris állammodell esküdt ellenségei, megbonthatatlan barátságukra azonban ez csupán az egyik magyarázat.
Hat évvel ezelőtt a teljhatalomra frissen szert tett Orbán Viktornak azzal kellett szembesülnie, hogy a „centrális erőtér” fogalmával fémjelzett hatalomgyakorlási szisztéma megvalósítására irányuló törekvései rendre beleütköznek az Európai Unió, illetve a transzatlanti intézmények mégoly lanyha ellenállásába. Pontosabban: a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését belföldi ellenfél híján rövid időn belül véghezvihette hazánkban, az ennek nyomán kialakult tekintélyelvű rezsimet azonban egy NATO- és EU-tagállam kormányfőjeként aligha tudta volna konszolidálni. Keresve sem találhatott volna jobb szövetségest magának Erdogannál, aki átértékelte a török külpolitika Kemal Atatürk óta érvényben lévő prioritásait, és autokratikus törekvéseit fel nem adva próbál előnyöket kicsikarni magának Brüsszeltől. Bár a Handelsblatt a renitens visegrádi négyekről írta, de a török államfőre is érvényes, hogy bankjegykiadó automatának nézi az EU-t, nem értékközösségnek.
Orbánnak és Erdogannak egyaránt kapóra jött az eszkalálódó közel-keleti konfliktusok nyomán megindult menekülthullám. Nem csupán azért, mert a nehezen kezelhető migrációs nyomás fellazítja az unió kohézióját, s a tagállamok közös fellépése az önjelölt akarnokokkal szemben meghiúsul. Belpolitikai célokra is kitűnően felhasználható a bevándorlás problémája. Az ankarai illetékesek már kilátásba helyezték a török állampolgárság megadását a szíriai menekülteknek, s e lépés nyomán Erdogan milliónyi biztos szavazóhoz jutna. Orbán céljait ezzel szemben éppen hazánk lakosságának a bevándorlókkal való riogatása szolgálja, hiszen a miniszterelnök két évvel a voksolás előtt már választóit mozgósítaná ezen a módon.
Orbán Viktor elvakult híveit a jelek szerint egy cseppet sem zavarja, hogy a magyar kormányfő nagy buzgalmában már a látszatra sem ügyel. Lépten-nyomon szuverenitást emleget, ha Brüsszelről van szó, de ha török elvbarátja kívánságának eleget téve egy hazai intézményt kell feleslegesen vegzálnia, egyáltalán nem egy szuverén állam miniszterelnökeként viselkedik.
