A múlt hét végén Gyulára még nem szökött be az ősz. A nyarat idéző kellemes melegben a délutáni és az esti órákban sűrű tömeg hömpölygött. Az emberárban lépten-nyomon feltűntek mindenféle furán öltözött alakok. Hosszú kaftánban, burnuszban, prémes süveggel a fejükön, középkori lovagi hacukát idéző jelmezben. Kinek-kinek nemzetisége szerint. Egyetlen dolog volt bennük közös: íjat szorongattak a markukban. A városban összesereglett nemzetközi íjászbajnokság résztvevői jöttek-mentek a tömegben az utcákon.
Az ilyen rendezvények és a biznisz kézen fogva járnak. Ezt megtanulhattuk már, legyen az mesterségek utcája a Várban, pálinkafesztivál Kecskeméten, bor- és pecsenyemustra a Ligetben, karácsonyi vásár a Bazilika előtt. Kitelepülnek a „hagyományőrző” kézművesek is, orrba-szájba kínálják „őseink” szőrmés fejfedőit, lovas nemzet lévén tarsolyokat, bicskás népnek késeket, tőröket, mű-régi szablyákat.
Gyulán sem volt másként. Lecövekeltem az egyik bódé előtt, ahol családom kuncogásától kísérve próbálgattam váltogatva a prémes süvegeket és a lovagok páncél sisakját utánzó bőrcsákót, mondván ez utóbbi ideális fejfedő volna egy kabrióban. Méregettem az eladó családja által gyártott bőr tarsolyokat, tőröket, késeket, görbe magyar kardokat, amelyeket – ők mondták – valósággal kapkodnak a hagyományőrző klubok vitézei.
Amikor kellően megdicsértem a család mesterségbeli tudását, odalépett hozzám az eladó, a szemembe nézett és azt kérdezte:
- Mi a vallásod?
Köpni-nyelni sem tudtam, hirtelen rögtönöztem: anabaptista vagyok.
- Szóval arab vagy? - mért végig, és némi megvetéssel távolabb húzódott.
