Még érezzük kezük melegét. Hallani véljük hangjukat. Látjuk szenvedéstől barázdált arcukat. És egyre fájdalmasabban érezzük hiányukat. Emez barátunk volt, arra tisztelettel tekintettünk föl, és minduntalan elcsodálkozunk, miért olyan szenvedélyes ellenzőik kórusa, lenéző elutasításuk. Rejtély, hogy csak pártállásunk szerint ítélkezünk? Természetes magatartás volna ez?
Ezek a kérdések akkor vetődtek föl bennem, amikor irodalmunk legutóbbi nagy halottjának neve hallatán egy a saját területén kiváló ismerősöm megvetően legyintett, és gúnyosan kacarászott. Éreztette mélységes lenézését, már-már megvetését. Mit neki E. P.? Nagy senki, akit ő és elvbarátai kinevetnek, kivetik tudatukból, mert ellenségüknek tekintik.
A vendéget nem illik zavarba hozni, mégis megkérdeztem, olvasott-e tőle valamit. Nem elegendő, amit ismerősünk ténynek vélt, és amit a politikai életben hangoztattak műveiről. Ekkor már arról beszélgettünk, joga van-e az írónak, a művésznek, bárki gondolkodó embernek bármiféle neki nem tetsző jelenséget tollhegyre tűzni? Csattant a válasz: nincs! Itt él, tehát alkalmazkodnia kell a többséghez, máskülönben csak zavart kelt. Az a véleményem, nem mindenki arról nevezetes, hogy alkalmazkodott. Ady sosem alkalmazkodott. József Attila sem fogta be „pörös száját”. Az más világ volt, hangzott a válasz.
Nem ellentmondások során fejlődik a világ? Nem a meglévővel való elégedetlenség szüli a haladást, és az ismeretek fejlődését?
Már rég nem E. P.-ről vitatkoztunk. Az ellentmondás jogát védelmeztem, ő pedig ennek ellenkezőjét bizonygatta. A politikai élet tekintélyeire és az Alkotmánybíróság döntéseire hivatkozott, miközben azzal paríroztam, hogy a politikusok szívesen változtatják véleményüket, a nevezett bíróságról pedig nem állíthatjuk, hogy független, és sosem alkalmazkodik a politika elvárásaihoz.
Végül elcsöndesedtünk, és kölcsönösen olvasmányokat ajánlottunk egymásnak. Ő a miniszterelnök megnyilatkozásait tartalmazó gyűjteményt nekem, én, mivel tudtam, hogy nagyon kedveli Mikszáth Kálmán műveit, az író parlamenti arcképeit. Talán azért ezeket, mert a közéletből kiveszőben van az irónia, amely a magyar gondolkodás elidegeníthetetlen része. Kár érte, nagy kár. Ha például Gárdonyi Géza parlamenti jegyzeteit olvassuk, azokat is ez a szemlélet élteti. Manapság nem kapnak támogatást.
Karnyújtásnyira vannak tőlünk, akik tudtak és mertek különbözni, akik tudtak nevetni. Ma nem nevetnek, hanem röhögnek. Leginkább akkor, ha valamelyik közéleti kitűnőség durván földbe döngöli világnézeti ellenfelét. Érdek nélkül nevetni? Ismeretlen. Szomorúan szemlélem a képviselőket. Mintha citromot és lekváros üveget tartanának a kezük ügyében. Ha pártvezérük vagy frakcióvezetőjük szólal fel, a lekvárból kanalaznak. Ha a másik fél valamelyik exponense, citromot szopogatnak, beleordítanak mondanivalójába, esetleg fütyülnek is, mint a labdarúgó mérkőzéseken szokás. Néha olyan érzésünk támad, mintha nem a parlamentből közvetítenének, hanem valamelyik bajnoki meccs nézőteréről. Ezen a meggyőződésünkön a megszólalások színvonalasan változtak.
Csodálkozva néztem egyik legkedvesebb írómat, Mándy Ivánt. Nemcsak a meccset figyelte, hanem a pályán zajló eseményeknek hátat fordítva a közönséget is. „Majd megtanulod, hogy az elfogultság és a butaság szórakoztató” – mondta. Megtanultam: de nemcsak szórakoztató, hanem szomorú is.
A kivörösödött arcú, szitkokat üvöltöző, botrányokat kavaró szurkolók mára az élet más területein is felbukkantak. Még a parlamentben is, ahol pedig nem vélt ellenségükkel kellene foglalkozniuk, hanem az ország dolgait kellene eligazítaniuk.
Inkább E. P. valamelyik könyve. Harmónia coelestis, égi harmónia, az egyik legérdekesebb. De hol hallhatunk itt és most égi harmóniát? Legfeljebb a hangversenyeken, és a templomokban, amikor gyakorol az orgonista.
