Az elmúlt hetekben az Európáról szóló tudósítások jórészt a Brexit földrengésszerű politikai következményeivel foglalkoztak. Kevés szó esett viszont a brit gazdaságban máris tapasztalható nagyfokú bizonytalanságról, s mintha a menekültválságot is már csak a populista „nemzetvezetőknek” köszönhetően tartanánk napirenden. Pedig a folyamatosan érkező tízezreket két olyan uniós tagállamnak kell elsőként fogadnia, amelyeket pénzügyi rendszerük közeli összeomlása fenyeget. A görög államadósság talán egy ideig még menedzselhető lesz, de az olasz bankok esetleges bedőlése már az integráció végét jelentené.
Jegybanki mentőöv a briteknek
Ezért lehet ma különösen aktuális Joris Luyendijk, holland író Vakrepülés című könyve, aki a londoni City befektetési bankáraival, brókereivel készített interjúkat. Már az alcímben feltett költői kérdése is sokat mond: „Hogyan vezeti a világot újabb válságba a pénzügyi elit?” A megkérdezettek hátborzongató történeteket mesélnek napjaink pénzügyeiről, ám a végkövetkeztetés sokkoló igazán. A szerző szerint ugyanis valamennyien egy olyan repülőgépen utazunk, ahol senki nincs a pilótafülkében.
Luyendijk könyvének akár illusztrációja is lehetne, hogy a Brexit-re szavazó milliók mennyire nem tudtak semmit döntésük gazdasági következményeiről. Nem hitték el az elemzőknek azt, ami azonnal bekövetkezett: a népszavazás után megindult a tőke kivonása a brit befektetési- és ingatlanalapokból. Emellett a nagyvállalatok beszerzési hajlandóságát jelző úgynevezett menedzser-index is jelentősen csökkent. Bár a tőzsdei pánik az első napok után enyhült, de a Bank of England augusztusi bejelentése nem sok jóval biztat.
A recessziótól való félelmek miatt az eddig is alacsony jegybanki alapkamatot tovább csökkentették, ami a valaha létező történelmi mélypontjára (0,25%) süllyedt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kereskedelmi bankok szinte egyáltalán nem fognak kamatot fizetni a betéteseiknek. A „vesztesek” éppen a Brexit-re szavazó idősebb generációk és a nyugdíjasok lesznek, akik nem szoktak tőzsdézni, viszont a folyószámláikon lévő megtakarítások és a nyugdíjalapok hozama egyaránt csökkenni fog.
Augusztusban azt is bejelentették, hogy a jegybank 70 milliárd fontért vásárol állam- és vállalati kötvényeket, s ezáltal újabb pénzt pumpál a gazdaságba. További 100 milliárd fonttal ösztönzik a kereskedelmi bankok hitel kihelyezéseit a növekedés beindítása érdekében. A jegybanki mentőöv már csak azért is szükséges, mert a Brexit hatására lefelé módosultak a korábbi előrejelzések: a brit gazdaság 2018-ig növekedés helyett inkább lassulni fog. Ettől viszont a munkanélküliség várhatóan emelkedik Nagy-Britanniában, ami természetesen tovább rontja az uniós munkavállalók helyzetét is.
A gyorssegély tehát ésszerűnek látszik, a baj csak az, hogy ezek a jegybanki módszerek a jelenkori „papírgazdaság” viszonyai között már nem igazán működnek. Pontosabban szólva: nem járulnak hozzá új munkahelyek teremtéséhez a termelő vagy a szolgáltató ágazatokban. Biztosan növelik viszont az adósok számát, és elsősorban a gazdagok további gyarapodását szolgálják. Az alacsony kamatok mellett felvehető hitelek például az egekbe emelik a részvények és az ingatlanok árát, ez pénzügyi buborékok kialakulásához vezet, amit persze tőzsdei összeomlások követnek. Adatokkal bizonyítható, hogy gyakran még a nyereséges vállalatok sem újabb beruházásokra fordítják az „olcsó” pénzt, hanem inkább a saját részvényeikből vásárolnak. Így az óriási jövedelmek gyakran abból keletkeznek, hogy – tényleges gazdasági teljesítmény nélkül – a felvett hitelekkel hajtják fel a cégek értékpapírjainak tőzsdei árfolyamát.
A pénzügyi befektetőket viszont csak a hozamok érdeklik, ezért ők a válság óta is elsősorban az átlagosnál jóval magasabb profitot ígérő, úgynevezett innovatív pénzügyi termékeket keresik. Ezek a valóságban bonyolult hitelkonstrukciókat testesítenek meg, amelyekkel persze a bankok is jól járnak, miután magasabb díjakat kérhetnek el a fontos ügyfelektől. A nagyobb kockázat miatt azonban az ilyen „termékek” gyakran válnak értéktelen papírdarabbá (lásd bóvlikötvények), ami sorozatos bankcsődökhöz szokott vezetni.
A 2008 óta eltelt időszak egyik legfőbb tanulsága éppen az, hogy sem a pénzintézetek, sem a felügyeletek nincsenek felkészülve az ilyen típusú kockázatok kiszűrésére. Ezért a szabályozási eszköztár teljes megújítására lenne szükség, elsősorban a – fentiekhez hasonló – „papírgazdasági” befektetések visszafogása érdekében.
Az olasz csőd veszélyei
A csupán jelzett globális problémák ma elsősorban az olasz bankrendszerben váltak láthatóvá. Egy gyorsan terjedő bankválság viszont – Olaszország meghatározó gazdasági súlya miatt – akár más uniós tagállamok pénzügyi rendszerét is romba döntheti. Ennek politikai következményei beláthatatlanok lennének. Az szinte biztosra vehető, hogy Európa kispályás populistái nem sietnének a bajba jutottak segítségére, sőt a pénzügyi válságot is felhasználnák arra, hogy igazi „nemzetmentővé” váljanak. Látjuk, hogy a menekültügy kapcsán most éppen az – amúgy nem létező – korlátlan szuverenitás hirdetésével foglalkoznak.
Az olasz bankválság tulajdonképpen váratlanul érte Európát. Történelmi tény, hogy az itáliai kereskedővárosok egykori mesés gazdagságukat részben a fejlett pénzügyeiknek, illetve tekintélyes bankáraiknak köszönhették. Az 1472-ben alapított Monte Dei Paschi di Siena például ma is Olaszország harmadik legnagyobb kereskedelmi bankja, amely csak belföldön több mint 2100 fiókkal rendelkezik. Az újságok mostanában e patinás céget a Lehman Brothers-el együtt emlegetik: köztudottan az LB csődje volt a 2008-as bank- és tőzsdei krach kiváltó oka, s azóta is jelképe a nagy pénzügyi összeomlásnak.
A negatív hírverés oka, hogy a Monte Dei Paschi gyakorlatilag csődben van. Bár július végén 5 milliárd eurós tőkeemelést hajtottak végre, emellett átfogó szanálási tervet is bejelentettek, a részvényeik árfolyama a tőzsdén néhány nap alatt mintegy 16 százalékot zuhant. A befektetői bizalomvesztés fő oka a nem fizető adósok (non-performing loans – NPL) kiugróan magas aránya, ami egyébként a válság kezdete óta az egész olasz bankrendszerre jellemző. Az IMF adatai szerint például a német bankok esetében az előbb említett NPL-mutató az összes hitelek mindössze 3 százaléka körül ingadozik, a briteknél csak 1,5 százalék, de az olasz bankok esetében a már veszélyesen magas 17-18 százalékos szintet is elérte.
2008 további tanulsága, hogy a csődbe jutott bankok elvileg és gyakorlatilag is csak kétféleképpen szanálhatók. Az egyik lehetőség, hogy az ilyen pénzintézetek tulajdonosai és hitelezői valóban vállalják a rossz befektetések következményeit, ahogy azt a neoliberális tankönyvek szerzői oly sokszor elmagyarázták nekünk. Ez azt jelenti, hogy tudomásul veszik „a piac” értékítéletét és tőkét emelnek, vagy elfogadják azt, hogy értékpapírjaik már kevesebbet, esetleg semmit nem érnek. A gyakoribb megoldás azonban, hogy ennek terheit – az állam közvetítésével – az adófizetőkre hárítják. Mindmáig érthetetlen, hogy az európai közvélemény miért vette tudomásul szinte szó nélkül, hogy 2009 és 2011 között az uniós tagállamok kormányai mintegy 4500 milliárd eurót költöttek bankmentésre az adófizetők pénzéből. Ez az összeg harmincszorosa az EU 150 milliárd körüli éves költségvetésének, ami maga sem kevés, hiszen az Uniót bíráló populisták klientúráját is képes eltartani.
Az európai bürokraták egyébként – helyesen – úgy látják, hogy a hatalmas pénzügyi veszteségek nem háríthatók át folyamatosan az adófizetőkre. Ezért az új bankfelügyeleti szabályok már sokkal szigorúbbak a korábbiaknál, és Renzi kormányfőt is arról próbálják meggyőzni, hogy vállalja fel a népszerűtlen feladatot: a bankok tulajdonosait és hitelezőit is vonja be a szanálási folyamatba. A szándék nemes, de a napi politikai érdekek ezúttal is mást diktálnak, miután Renzi miniszterelnöksége a 2016 novemberében várható „alkotmányozó” népszavazáson múlik. Az olaszok ekkor döntenek majd arról, hogy korlátozzák-e a szenátus hatalmát a törvényhozásban. Sokak szerint a jelenlegi kétkamarás parlament működési anomáliái miatt nem tudják az olasz kormányok kitölteni mandátumuk teljes idejét. Mindez jól hangzik, csakhogy a kabinet módosító javaslatának a sorsa ezáltal máris összekapcsolódott az olasz bankrendszerrel. Ez utóbbi ugyanis – összehasonlítva a többi tagállaméval – azért különleges, mert a bankok által kibocsátott kötvényeket itt jórészt a háztartások, tehát magánszemélyek birtokolják. Így a miniszterelnök a népszavazás előtt aligha fog vállalkozni a kötvénytulajdonosok megsarcolására. Még akkor sem, ha tudnia kell, hogy késlekedésével esetleg egy újabb pénzügyi válság előidézője lehet.
Pilóta kerestetik
Ha e néhány vázlatos gondolat alapján egyetértünk Joris Luyendijk diagnózisával, akkor mindenekelőtt „hozzáértő személyzetre” és új „repülési szabályokra” lenne szükség. Mindez prózában azt jelenti, hogy folytatni kell az európai pénzügyi intézményrendszer reformját. A globális pénzügyek európai járata már egyre kevésbé irányítható oly módon, hogy 27 pilóta – kizárólag a saját újraválasztására figyelve – az Európai Tanács ülésein vitatkozik az útirányról és a repülési paraméterekről. Az Európai Központi Bank legutóbbi stressz-tesztjei nem jeleztek ugyan általános válságot, de a bankrendszer aggasztóan gyenge pontjaira (olaszok, írek, portugálok) azért felhívták a figyelmet.
Ezért sürgős politikai egyeztetésekre és a bankszabályozási reform felgyorsítására lenne szükség ahhoz, hogy az újabb katasztrófa elkerülhető legyen.
