Ez nem a politika által kifeszített kerítés, amely folyvást szerepel a lapokban. Azt csak képekről látom, ezt személyesen: balatoni telkünket övezi. Az utca felőli oldalon megrogyott, az egy másik évtizedből őrködik, de megöregedett, törődött lett. A fürdőzők sokszor megállnak, hogy elolvassák édesapám emléktábláját, amelyet a szárszói polgármesteri hivatal állíttatott, és egy helybéli lelkes irodalmár fogalmazott. Reggel az aranyos postás „néni” betűzi az újságokat a kapuba, beint az ablakon, még rossz időben is derűt sugároz. Télen bezárjuk a kaput, állapotán télen senki sem csóválja a fejét. Ketten-hárman élnek ilyenkor az utcában, amely a település egyik kihalt része. Turista-csalogató a téli Balatonnál? Itt egyetlen turista sem látható, a főutca is kihalt, csak a munkásvonatok érkezését követően igyekeznek haza az emberek, és a játékteremnél van némi mozgás.
Ám a kerítésünknek az része, amely eddig kókadozott, ezen a nyáron megújul. Vejem és Andris unokám vascsövekkel, fűrészekkel, falécekkel közlekednek, eltávolítják a régi korhadt léceket, és mire vége a szezonnak, új kerítést állítanak föl. Csodálkozva szemlélődöm: most már szabad a kilátás a sínek felé, mint gyerekkoromban, amikor kis tárcsával adtam zöld jelet a mozdonyoknak a kert végében, s ha észrevette a mozdonyvezető, kormos ábrázattal kihajolt, és barátságosan integetett. Nagyanyám izgatottan kiáltozott: ne barátkozzam idegenekkel. Nem értette, hogy a szénporos arcú férfiak nem idegenek, hanem a barátaim, néha egész Velencéig viszik a gyorsvonatot, amelyhez olykor szalonkocsit csatlakoztattak, a helyi legendárium szerint Horthy kormányzónak, és kíséretének. Mussolinihez utaztak látogatóba. Mostanában sokkal több vonat közlekedik, akkor az esti gyorsvonat volt az utolsó.
Kell az új kerítés? Vejem akkora lendülettel dolgozik rajta, hogy nem lehet kétségem, kell! Hogy egy köztiszteletben álló budai kórház sebész-főorvosa miért éppen kerítést épít szabadsága idején, sejtelmem sincs róla. De csinálja, teljes lendülettel, megállás nélkül, reggeltől alkonyatig. Akkor lemennek fürdeni, megvacsoráznak, behullanak az ágyba, alszanak mint a medvék.
Ez a kerítés rokonszenves. Nem magas, mint némelyik budai palotánál, ahol még kamerák is pásztázzák az utat. Fiammal sétáltunk a Rózsadombon. Hat-nyolc éves lehetett, szorongva tekintett rám, pisilnie kellett. Szép, kertes ház mellett bandukoltunk, kőkerítés védelmezte, dróthálóval tetején. Egy villanyoszlop látszott alkalmasnak a tett végrehajtására. „Pisilj oda!” Fiacskám megkönnyebbülten készülődött, de egy zord úr a dróthálóra tapasztotta arcát, és komoran förmedt rémült gyermekemre: „ide nem lehet pisilni! Itt fontos személy él!”
Később megtudtam: a fontos személyiség Gáspár Sándor volt. Fiam kétségbeesve, segélykérően nézett körül: ekkora gyerek nem pisilhet be…
Szerencsére elértük azt a házat, amelyben Weöres Sándor és Károlyi Amy éldegélt a cicájukkal. Itt nem állt őr, néha a gyepen üldögéltek a költő és barátai, akikkel a Három veréb hat szemmel anyagát gyűjtötték. Ültek a zöld gyepen, diskurálgattak, ahogy okos emberekhez illik. A kerítés is szokványos volt, tulajdonképpen a cicát őrizte.
Fiam megkönnyebbült. Én is. Indultunk vissza. Elhaladtunk a szigorúan őrzött ház kerítése mellett. Az őr még mindig ott állt. Figyelt. Sokáig a hátamban éreztem szúrós tekintetét.
