Egyszerűen kisiklanak a fejemből a gondolatok; az ajtóhoz indulok, de nem tudom hova készülök, visszanézek, s tudom, hogy elfelejtettem valamit, dolgokat, de hiába erőlködöm, nem tudom, mit, miket. A minap volt főszerkesztő-helyettesünk, Horváth Pista hívott telefonon, hogy hol a fenében vagyok már, az "utolsó percek, hogy asztalhoz ülünk" - mondta, mire végigfutott a fejemen a gondolat, hogy vajon megőrült-e, mégis hova vár engem, hiszen szóltam, hogy… Nem szóltam. Nem mentem el az Andrassew-társaság találkozójára, és nem is értesítettem őket. Nem mentség, hogy az épp ágyhoz kötött édesapámmal voltam, ahogyan az sem, hogy igenis elkezdtem írni egy magamat kimentő levelet, csak nem nyomtam meg a küldés gombot. Mert valami közbejött. Így szaladnak velem a napok, s egyre inkább azt veszem észre, szétmorzsolódik a figyelmem: elfelejtek apróságnak tűnő, de valójában nagyon is fontos dolgokat, olyanokat, amelyek másnak nagyon fontosak, s olyanokat is, amelyek nekem lennének azok.
Vannak viszont dolgok, ügyek, s személyek, amiket és akiket nem felejtek el. Köztük vannak olyanok is, amiket és akiket pedig szívesen elfelejtenék, és olyanok is, amiket és akiket örökre meg akarok őrizni magamban. Hét éve vagyok a Népszavánál, hét tényleg kemény év áll a hátam, hátunk mögött. Nemcsak a személyes sorsom, de a lapomé is emlékekkel terhelt, ami jelentős érzelmi kötelék, hiszen a Népszava és aprócska szerkesztőségének megmaradt tagjai jól ismerik az ínséges idők, a viszontagságok, a bizonytalanságok és vakremények sorozatát, amely legalább száz éve fonja körbe mind rázósabb útját. És azokét is, akik minden nap tesznek valamit azért, hogy ez a lap még mindig, s ezután is megjelenjen.
Tényleg van mire, s van kire emlékeznünk e történelmi távlatban. Hét év például nem egy nagy idő, főként ahhoz képest, hogy Fejtő Ferenc halálának évében, 2008 elején még arról mesélt valakinek, hogy ő a Népszava legrégebbi munkatársa, hiszen 1934-ben írt a lapnak először. Négy évvel később, 1938. február 13-án a Népszavában jelent meg Makói beszélgetés című cikke is, amely miatt másnap letartóztatták, perbe fogták és "osztályharcra való buzdítás" címén elítélték. Az ítéletből az internálás következett volna, így inkább elhagyta az országot, s végül a francia fővárosba költözött. Párizsba már Mónus Illés főszerkesztő megbízólevelével érkezett, így '38 tavaszától a Népszava akkreditált tudósítója volt.
Noha Fejtő még 1946 végén és 1947 nyarán is hazautazott, Rajk László letartóztatását követően, 1949 szeptemberében politikai menedékjogot kért Franciaországban, s ezt követően csupán 1989 júniusában, Nagy Imre és társai újratemetésére jött először haza. Mégsem szakadt el: nemcsak cikkei, könyvei szóltak értő, óvó hazaszeretetéről, s a magyarországi fejlemények alapos ismeretéről, de kiválóan tudósította a háború utáni kelet-európai állapotokat is, ezeknek volt szakértő kommentátora, egyetemi előadója. Munkásságát csaknem ötven könyv és mintegy tízezer cikk őrzi. Az e módon világhírűvé lett Fejtő munkájában viselte magyarságát, ahogyan "népszavásságát" is - egy életen át. Épp ezért az újság szerkesztősége felkérte, legyen a tiszteletbeli főszerkesztője; Fejtő pedig 2005 karácsonya óta töltötte be ezt a tisztet. Ahogyan tölti ma is.
Fejtő Ferenc ma lenne 107 éves. Éppen egy évszázaddal "nagyobb" - hogy csak az időtávlatot említsem - népszavás ő, mint én vagyok. És a neve, sőt feje - hiszen mellszobrát a legelismertebb népszavások vihetik haza minden évben - a mai napig iránytű ennél a lapnál. A Fejtő-díjat még az ő életében, 2006 decemberében alapította a Népszava, elsőként pedig Andrassew Iván vehette át. A másik "tiszteletbelink", a Népszava örökös publicisztikai rovatvezetője, akiről aligha lehetne szebbet és jobbat írni, mint azt barátja, Várkonyi Tibor rendszeresen teszi (most is - a szerk.). Iván az egyetemi tanárom volt, majd aktivizmusában és írásai szellemiségében a "legnépszavásabb" kollégám, néhány hete az ő születésnapjára már leírtam, amit érzek: nélküle ez a szerkesztőség már soha többé nem lehet ugyanaz. És valóban, sok-sok szép és keserű népszavás emlékem Ivánhoz köt.
De persze nem emlékezhetek mindenre, amire ők emlékeztetnek. Már csak - szerencsére viszonylag - fiatal korom miatt sem. Viszont arra emlékszem, amikor életemben először bementem a Népszava szerkesztőségébe, s Németh Péter irodájában egy gigantikus, mosolygós Fejtő-portré nézett le rám, miközben arra várakoztam, hogy a majdani főszerkesztőm néhány perccel később közölje: nem tud mást felajánlani, csak sok munkát, amit szerkesztőségi gyakornokként elvégezhetek. Aztán amikor néhány hónappal később "belsős munkatárs" lettem, a hatalmas Fejtő-portré előtt álltunk az első szerkesztőségi karácsonyomon, s a koccintás után Iván kifejezetten "papáskodóan" korholt, amiért nem írok neki több publicisztikát, pedig az kell. Sok hasonló élményem van, hiszen a Fejtő-portré szemtanúként őrzi a szerkesztőségi mindennapokat. Mindent lát.
A tiszteletbeli főszerkesztő arcképe - költözések és válságok ide vagy oda - jelen volt, amikor például Iván, az örökös publicisztikai rovatvezető betegsége kiderült, vagy amikor néha-néha reménykeltő, aztán néha rosszabb hírek érkeztek állapotáról. Iván maga pedig a Szent István parkban volt mindig jelen, ahol minden évben ezen a napon megkoszorúzzuk Fejtő szobrát, ezzel éppúgy tisztelet adunk neki, ahogyan a saját múltunknak, a Népszava-történelemnek. Andrassew Iván még akkor is eljött a népszavás eseményekre, amikor már betegsége ezt valójában nem engedte volna. Utolsó Fejtő-születésnapján már azon a padon üldögélt, amelyet most róla, miatta "Papadnak" neveznek el, ott, Fejtő mellett. Ivánt, azaz Andrassew Papát (hiszen ebből jön a Papad), miután elment, épp Fejtő szobránál búcsúztattuk. Kajánul mosolygós fényképe a tiszteletbeli főszerkesztő mellszobrának talpazatához volt támasztva és ezernyi mécsessel körülvéve. Az üvegkeretes fotó nem tudni miként törött el, hiszen hónapokig még ott őrizte Iván emlékét, s pont úgy állt a parkban, mint a búcsúztatáson, amikor gyertyát gyújtottunk, csendesen felidézve Ivánnal közös emlékeinket, s - akinek van - nyilván a Fejtővel közöseket is.
Aztán nem is olyan régen arra lettem figyelmes a szerkesztőségben, hogy ahol Fejtő mosolyog ránk, egy másik portré is figyel. Csak kicsit odébb, néhány méterre, a lapindító értekezleteknek helyet adó szobában vigyorog ránk Iván, kezében a Fejtő-díjával. Na - gondoltam -, ismét összekerültek a jó eszű, jó tollú, jó emlékű, nagy népszavások.
Jó látni őket így minden nap. Emlékeztetnek minket arra, hol vagyunk és kik vagyunk.
