A hírneve igen nagy volt a sajtó világában, csodálatos íráskészsége miatt is, de mindenekelőtt emberi természete okán. Csakhamar kiderült, gondolkodásban, az érvek, a vélemények azonosságában is mintha ikertestvérek volnánk. A főnököm lett, a rovatvezetőm, és ha előálltam neki egy ötlettel, publicisztikai témával, erről és erről ez jutott eszembe, szívesen megírnám, nem volt szükség hosszabban magyarázni, érvelni, mit ütögetnék be a gépembe. Nyomban megértette, gazdagított újabb részletekkel, hamar jött össze az írás. Kiderült csakhamar az is, hogy persze nem azonosan, hiszen mindkettőnknek megvolt az eredeti stílusa, önálló hagyománya, de sok tekintetben még a szókincsünk is hasonló volt. Nagy gondot fordítottunk arra, hogy minél változatosabban, a bámulatos magyar nyelv páratlan gazdagságát vegyük igénybe. Egyöntetűen vallottuk azt is, hogy a publicisztika nem tömegtermék, nem egyszerű szóözönök halmaza, az értékét az adja, ha a modora, kifejező ereje egyéni, ha az olvasó belefog, anélkül, hogy megnézné, ki a szerző, aztán szinte az első mondatnál fölismeri, kivel hozta össze a véletlen. Nem kell eleve egyetértenie, sőt, ha egyes megfogalmazások vitára ingerlik, kételyre ösztönzik, annál jobb, kölcsönösen gazdagít.
Iván igényes szerkesztő volt, a kéziratnak, (félrevezető kifejezés, mert a szöveghez nincs szükség többé tollra, papírra se, „elgépiesedett”, mégis eredeti), nagy igényességgel olvasott. Egyáltalán nem pontos kifejezés, inkább félrevezető, mintegy társszerzőül szegődött. Egyáltalán nem erőszakkal, hogy beletúrjon más megfogalmazásaiba, éppen ellenkezőleg, javítson, szépítsen rajta. Megtörtént, miért is ne történt volna meg, hogy szerkesztés közben rábukkant nem pontos, szeleburdin odavetett kifejezésre. Nem kiáltott fel diadalmasan, rajtakaptalak, hanem csöndesen megjegyezte, nem erre gondoltál-e, talán ez pontosabb, árnyaltabb volna. És lehetett vitatkozni, vagy elfogadom, igazad van, ez valóban jobb, pontosabb, köszönöm az észrevételt. Vagy ragaszkodni az eredetihez, nekem csak inkább tetszik ez a formula, maradjon, ha lehet. Netán a közös töprengés harmadik megoldásra vezetett, javított, gazdagított. Mindezt nem fecsegésül akartam megörökíteni, hanem annak a jellemzéséül, hogy Ivánnal egyrészt esemény volt együtt dolgozni, másrészt ez a rovat igazi műhely volt, még ha a napilap munkatempója néha kapkodásra szorított is, lehet és kell igénnyel föllépni.
Hozzátenném, ez nem csupán kettőnk együttműködésére szorítkozott, a munka egészére. Iván roppant gondossággal választotta ki, kit enged e hasábok közelébe, lehetőleg kinek a szövegét látja szívesen a magáé mellett, minden esetben. Mert egy napilap általában két forrásból meríti cikkeit. A szerkesztőségi gárdáéból, a napi értekezlet közösen dönti el, gyakran a főszerkesztő, valamelyik másik vezető javaslatára, kit kér föl rá. A másik forrás a külső szerzők csapata, vagy hivatásbeli kínálat, vagy közéleti ember, politikus, szakértő, magától küldi a szöveget. Ne idealizáljunk! A mindenkori helyzet, egy vita, országos dilemma időnként szükségessé teheti, hogy bárki illetékest, (nem illetékest ritkán) mozgósítson. Ilyenkor megtörténhet, hogy a rovatvezető, netán a rovat közlegénye duzzog, nem szívesen veszi eleve már a témát se, leggyakrabban azonban a vezetés kiszemelte alkalmi szerzőt, szeretne szabadulni tőle. Vita, heves, indulatos vita kíséri az esetet. Iván, már rangja miatt is olyan lehetett, akinek a dörmögésére oda kellett figyelni, az érvelését tudomásul venni, vagy közölni vele, sajnos el kell fogadnia a kényszert. Ő minden esetben a lehető legvégsőbb esetig ellenállt, ha mégsem ment, szomorúan vonult vissza, engednie kellett. Nem beképzeltségből, önmaga túlbecsüléséből, hanem azért, mert szenvedélye volt, azt a publicisztikai rovatot, amelynek ő állott az élén, a magyar sajtó egyik legszínvonalasabb orgánumává kell tenni, ha lehet az elsővé. Az igény nagy, de elérni nem lehetetlen, és színigaz, még akkor is, ha mindig voltak és vannak sikeres vetélytársak, Ivánnak a legtöbbször sikerült elérnie, hogy a Népszaváé legyen ez a rang. Ilyenkor soha nem gőgös volt, hanem halkan elégedett.
A véletlen hozta úgy, hogy egy ideig a rovatban ketten maradtunk, néha írni is, szerkeszteni rendszerint. Mi tagadás, jól éreztük magunkat, magam korlátlanul hálás vagyok, hogy így hozta a sorsom, a lehető legjobb kollégával és jó baráttal hozott össze. Hálátlan volnék, ha részrehajlásból, vagy elfogultságból erre korlátoznám a szerencsémet. Barátként Ivánon kívül még két ilyen boldogságban volt részem. Az MTI-nél Korolovszki Lajos, akinél ez csak a barátságra szorítkozott, mert az MTI-nél igazi újságírói munkáról szó se lehetett. A Magyar Hírlapnál meg Szále Lacira, aki mintegy előképe volt a Népszavának, személy szerint pedig Andrassew Ivánnak. Ketten közülük fájdalom, már nem élnek. Szále Laci boldogságomra van, és noha munkában már semmi közünk egymáshoz, a barátság érintetlen.