1997-ben Charles J. Moore, oceanográfus vitorláshajójával éppen Hawaii szigetről tartott hazafelé Kaliforniába egy versenyről, amikor elképesztő látvány tárult a szeme elé:
,,Ahogy a fedélzetről a vizet néztem, ahol eredetileg egy óceán hullámzott volna azzal szembesültem, hogy ameddig a szem ellát műanyag szemét borított mindent. Hihetetlennek tűnt, de egy szabad foltot sem láttunk" - olvasható a pangea.blog.hu-n.
Ez csupán a fecsegő felszín volt. Alaszkai kutatók már 1988 óta tudták, hogy a Csendes-óceán északi medencéjének mélyében nincs minden rendben. Az itt kialakult szemétsziget létezésére először 1988-ban az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Intézet hívta föl a figyelmet. Vízminták vétele során kiderült, hogy az óceán legfelső rétegében megnövekedett az apró, milliméter átmérőjű műanyag részecskék száma. Első ránézésre nem is tűnik olyan soknak a négyzetkilométerenként 5,1 kilogrammos érték, főleg úgy, hogy ezt a mennyiséget 330 ezer különálló darabka adja ki.
Csakhogy ez 1999-es adat és már ez is egy nagyságrenddel volt nagyobb, mint amit a '80-as években mértek. A szemétsziget kiterjedése egyedül az északi Csendes-óceánban becslések szerint 1 és 15 millió négyzetkilométer között változik. Utóbbi érték a teljes óceáni vízfelület 8 százaléka. Ez csupán a nagy csendes-óceáni szemétsziget, van ennek egy kisebb párja a déli féltekén Ausztrália és Dél-Amerika között. További két szemétsziget cirkulál az Atlanti- és egy az Indiai-óceánban. Számítások szerint a hatodik legszennyezettebb víz a Földközi-tenger, itt 2015-ös adat szerint 1000-3000 tonna műanyag hulladék lebeg.
Van kiút?
Van, de ez rossz hír. A francia Institut de Recherche pour le Développement (IRD) kutatásai szerint a szemétszigetek nem egy örökké magukban örvénylő rendszerek, hanem léteznek olyan tengeráramlatok, amelyek magukkal ragadhatják a részecskéket. A Földön összesen öt nagy tengeráramlási cella alakult ki. Kettő az északi, három pedig a déli féltekén. Egy csonka rendszer van, az Indiai-óceánban akkor lehetne két cella, ha Eurázsia helyén is tenger hullámozna.
Mind az öt tengeráramlási cella az egyenlítő vonalára tükrözve azonos módon mozog. A kontinensek nyugati partjain hideg, míg a keleti partokon meleg tengeráramlások szállítják az elraktározott hideg és meleg vizet, valamint az összesodort szemetet. A cellák közepén, ahogy az áramlás sebessége lelassul felhalmozódik a szemét.
2009-ben a Kaisei project keretében 1700 mérföldes hosszon mintákat vettek a nagy csendes-óceáni szemétszigetből. Egyaránt keresték a műanyag részecskéket a felszín közeli és a mélyebb rétegekben. És mindenhol megtalálták. Mivel az óceánok, tengerek mélyén a felszíni áramlások alatt gyakran léteznek ellentétes irányú mélybeli áramlatok, a hulladék gyakorlatilag a világ bármely pontjára eljuthat.
A műanyag részecskék legnagyobb része milliméternél is kisebb átmérőjű, de jelen vannak a konfetti nagyságú részecskék mellett a felismerhető formák, mint például a palackok, tubusok, nejlonszatyrok, bóják, nyugágyak, polifoam darabok, olajos kannák, gyógyszertartók, műanyag vödrök, gyerekjátékok, cipősarkak.
De honnan kerül ennyi szemét az óceánba?
A szemét többsége (80 százalék) a szárazföldről származik, ami terjedhet a strandon szétdobált pillepalacktól a folyami árvizek által bemosott szeméttelepig. Tengeri eredetűek azok, amik a hajókról kerülnek közvetlenül a vízbe; elszabadult bóják, csónakok, leszakadt halászhálók, utasszállító hajók tengerbe ürített szemétrekeszei. A cunami és más természeti katasztrófák hulladékot csinálnak mindenből, még abból is amit nem annak szántak.
A 2011-es cunami hulladékait részben az amerikai kontinens nyugati partjáról szedték össze, a kanadai Graham-szigetnél például egy biztosan nem hulladéknak szánt Harley-Davidson motorkerékpárt. Egyvalami közös a japán cunami-, vagy a kínai árvízkárosultakban; elveszett ingóságaik a nagy csendes-óceáni szemétszigetben köröznek.
Ha eldobunk egy ásványvizes flakont Budapesten a rakparton, az előbb utóbb belekerül a Dunába. A folyó elviszi egy darabon mert könnyebb a víznél, néha fennakad a parton, vagy ártéri erdőben, de a következő áradás viszi tovább. Lassan kopik, süti a nap és bontja az UV sugárzás, részben a víz is oldja. Mire leér a Fekete-tengerig már nem lehet rajta keresztüllátni. A tengerben a hullámzás, a sótartalom és az UV sugárzás körülbelül egy év alatt apró darabokra töri.
Biológiailag nem tud lebomlani, így az élőlények képtelenek hasznosítani. A műanyag nem alakul át más anyaggá, a molekulákra bomlott hulladék is műanyag marad. A bomlás során keletkező anyagok rendkívül veszélyesek lehetnek az élő szervezetekre. A biszfenol meddőséget, rákot, születési rendellenességet, a PCB a dioxinhoz hasonló mérgezési tüneteket válthat ki az állatokban, például májkárosodást, vérszegénységet, növényekben fejlődési rendellenességet. A széteső műanyagdarabkákon megtelepedik az alga, a plankton, így belekerül a táplálékláncba.
Élőlények a műanyag fogságában
Az élőlények számára a hulladék lehet akár hasznos is, groteszk látvány ugyan, de a rák szempontjából akár megfelelő új otthon lehet egy eldobott kupak. Sajnos a többség nem ilyen szerencsés, a tengerekben 700 olyan faj él, mely a kipusztulás szélére sodródhat a környezetszennyezés miatt.
A tengeri madarak összetévesztik a műanyag részecskéket a halikrával és ezt a parton megetetik a fiókáikkal, akik ezt addig nyelik, amíg a hasuk és emésztőrendszerük tele nem lesz műanyaggal és éhen nem halnak. Teknősök hiszik azt a műanyag szatyrokról, hogy az egy ínycsiklandó medúza. Jobb esetben csak belegabalyodnak, rosszabb esetben le is nyelik.
Nagyobb testű állatok számára az évente a tengerekben felejtett 640 ezer tonna halászháló, kötél, damil jelenti a legnagyobb veszélyt. Bálnák, delfinek, cápák, fókák, teknősök és madarak tízezreit teszi mozgásképtelenné, csonkítja, vagy öli meg a halászok, horgászok által elhagyott felszerelés.
Mit tehetünk a szeméttengerek ellen?
Viszonylag sok mindent. Például kitehetünk ilyen táblákat. Egyéni szinten a nem szemetelés, mások szemetének összeszedése, tudatos vásárlás, a pazarlás kerülése lehet megoldás. Közösségi szinten a terek, parkok, utcák, folyópartok rendszeres rendbetétele működhet. Magyarországon erre jó példa a TeSzedd mozgalom, de önkéntesek rendszeresen pillepalackmentesítik az Ipolyt és a Tiszát is. Az általuk összeszedett szemét már valószínűleg nem kerül a tengerekbe.
Vállalati szinten jó ötletnek tűnt régebben a visszaváltható csomagolás, de vagy a társadalom, vagy a technológia olyannyira fejlődött az elmúlt időszakban, hogy ez a rendszer gyakorlatilag megszűnt, maga alá temette az eldobható csomagolásokat gyártó ipari lobbi. Állami szinten lehetne termékdíjakkal rászorítani a cégeket a visszaváltható csomagolásra, vagy arra, hogy létesítsenek újrahasznosító üzemeket, ahol legalább a saját szemetüket eltakarítják. Furcsán hangozhat az az ötlet is, hogy közműcégek fizetnének a lakosságnak az elszállított szétválogatott szemét után és nem fordítva.
Vannak kedvező hírek, jobbára sajnos lokálisak. Franciaországban nem lehet már nejlonszatyrokat adni a vásárlóknak, az Egyesült Államokban feltalálták a lebomló sixpack csomagolást, amely a legtöbb vízi élőlény haláláért felelős. Ott, ahol a tengerben lévő hulladék a hajózást akadályozza speciális hajókkal takarítják a vízfelszínt.
Ugyancsak létezik már gépesített megoldás a partok tisztán tartására. A takarításnak azonban vannak veszélyei is. Az apró méretű műanyagok kiszűrésével elkerülhetetlen az apró élőlények, például a planktonok kiszűrése, amely hatalmas területeket változtathat óceáni "sivataggá".
Globális szinten a szemétszigetek felszámolása pénz és szándék hiányában nem valószínű, hogy bekövetkezik. Lelkes doktoranduszok időről-időre előállnak tervekkel, de a szemét kiterjedése, eloszlása és mérete nagyon megnehezíti a hatékony küzdelmet. Ha ebben a pillanatban varázsütésre megszűnne minden szennyezés a tengerpartokon a már bekerült részecskék még ezer év múlva is ugyanott lebegnének.