– Nem nagyon lehet másképp kezdeni, csak azzal: hogy van?
– Köszönöm szépen, jól. „Jót s jól, ebben áll a nagy titok”. Még 12 kiló hiányzik rólam az egy évvel ezelőtti súlyomhoz képest.
– Harcol, gondolom. Van miből erőt merítenie, hiszen az öccse, szintén rákos volt húsz éve.
– Él hál’ istennek, de mi közöm nekem ehhez? Az az ő rákja volt, ez meg az én rákom. Ami szerencsére elmúlt.
– Úgy tudom, ötévi tünetmentesség után tekinthető valaki gyógyultnak. De hagyjuk, megértem, ha nem akar erről beszélni.
– Nem a túrót nem! De hat év múlva nem újulhat ki a rák? Na látja! Akkor meg? Most jól vagyok, miért ne mondhatnám, hogy meggyógyultam?
– Az életrajza szerint az 1968-as Ki Mit Tud?–on tűnt fel. Emlékszik rá, hogy mit szavalt?
– Hogy a fenébe ne? Először Juhász Ferenc Történelem című verséből mondtam részletet, utána József Attila Nagyon fáj című versét. A középdöntőben a Mamát, szintén József Attilától, majd a Babonák napja, csütörtök: amikor legnehezebb következett Juhász Ferenctől, végül Petőfi Szeptember végén című költeménye.
– Már akkor tudta, hogy a vers lesz a maga világa?
– Hároméves korom óta tudom. A nagyapám József Attila Altatóját olvasta nekem, és én azonnal megtanultam, mert szentül hittem, hogy az a kis Balázs, akiről a versben szó van, én vagyok.
– Verses családban élt? Úgy értem, olyan családban, ahol a vers a mindennapi élet része?
– A szüleim, a nagyszüleim sok verset tudtak fejből. Gyakran láttam őket verseskötettel sétálni a lakásban.
– Ön át tudta adni a gyerekeinek a versek szeretetét?
– A kicsik, Sára és Márton nagyon sok verset tudnak. Sára ötéves volt, amikor versmondó versenyen indult, és a négyéves öccse megkérdezte tőlem, ő mit szavaljon? Lázár Ervintől a Dömdödömöt – válaszoltam neki, és megtanulta, elmondta. A két nagyfiam is mond verseket, de nem járkálnak verseskötettel a kezükben, ahogy én sem.
– Úgy tudom, felolvasó estet tervezett – Szent Balázsnak, a torokgyík védőszentjének napjára – L. Simon László verseiből. Olvastam erről, és azt hittem, morbid tréfa az egész. Én csak két L. Simon verset hallottam az Egyenes beszédben, de ha a többi is ilyen, megállta volna röhögés nélkül a fölolvasást?
– Abban a kórházban feküdtem, ahol Babits és József Attila is feküdt, amikor még Siesta Szanatóriumnak hívták. És nem február 3-án, ahogy eredetileg terveztem, de március 15-én is fölolvastam L. Simon verseiből.
– Miért? Hiszen nem rejti véka alá, mit gondol L. Simonról. Azt nyilatkozta valahol, hogy L. Simon szétfeszíti a kultúrát, fertőzi a világot. És föltett a netre egy önnek küldött sms-t, amelyben Márta István dilettáns, seggnyaló féregnek nevezi az akkor még államtitkárként regnáló L. Simont. Márta pert is fontolgatott többek közt emiatt.
– Úgy gondolom, ezeket a dolgokat nyilvánosságra kell hozni akkor is, ha megütöd érte a bokádat. Különben az embernek illik vállalnia a véleményét, én szoktam is, de persze nem vagyunk egyformák. Tavaly év végén még tudtam beszélni, és Bolgár György megkért, hogy olvassak fel az Amerikában írt verseiből. Ami meg is történt decemberben, a Spinoza Házban. A kórházban eszembe jutott, hogy ha ezeket fölolvastam, kellene egy ellenpólus, mondjuk L. Simon László. Mert abban megegyezik a kettő, hogy egyikük sem költő.
– Azt hittem, maga csak jó verset mond szívesen.
– Egyrészt, ki mondta, hogy L. Simon versei nem jó versek? Másrészt ki mondta, hogy szívesen olvastam fel őket?
– Egyesek bajkeverőnek tartják, mások azt mondják: maga alatt vágja a fát. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy lesújtó véleménye van a hazai közállapotokról, ennek hangot is ad, gyakran a szavait sem válogatja meg, és mintha nem nagyon érdekelné, hogy ennek kárát láthatja. Kevés az ilyen színész.
– Nem kevés, csak van aki így nyilvánít véleményt, van aki úgy. Én „nem fogom be pörös számat”, mert ilyenek a génjeim, és mert „cinkosok közt vétkes, aki néma”. És mert ezt tanultam azoktól, akik nagy hatást gyakoroltak az életemre: Dévényi Róbert, Major Tamás és Jancsó Miklós.
– A Művészetek Völgyének alapító atyái közé tartozott. Márta Istvánnal négy évtizedes, megbonthatatlannak tűnő barátság fűzte össze. Két éve viszont nem tőle, mástól tudta meg, hogy már nem tagja a Völgy vezetői stábjának.
– Az zavart legjobban, hogy Pista ilyen stílustalan volt. Időbe telt, mire fölfogtam, mi is történt valójában? A Völgy a hosszú sóherság után egy vagon állami pénzt kapott, és ennek egyebek mellett az volt az ára, hogy Pista elhatárolódjon az én közéleti megnyilvánulásaimtól. Megadta ezt az árat, lefeküdt a hatalomnak, de akkor ne sumákoljon, mondja a szemembe! Minden fönt van erről a neten, ami meg nincs fönt, azért nincs fönt, mert nem akarok róla beszélni.
– Mikor járt utoljára a Völgyben?
– Július 27-én. A Kaláka együttessel készítettünk egy József Attila estet, ezt adtuk elő a Kaláka-udvarban. Szeretem őket, szeretem József Attilát, a közönség szerette, amit csinálunk. Aztán elmentem Taliándörögdre, a református udvarba, ahol barátaim vannak, utána hazajöttem.
– Más is megváltozott az életében. 1998 óta az Új Színház tagja volt, majd 2011-ben jött Dörner György, és önt kirúgták. Nem mellékesen, mintha kísértené a sorsot, részt vett a Dörner kinevezése ellen zajló tüntetésen, tudhatta tehát, mi következik.
– Persze, hogy részt vettem. Mert egy ostoba, erkölcstelen, politikailag vezérelt banda ellen az ép értékrendű ember fölemeli a hangját. Az első bemutatójukról, Kodolányi János Földindulásáról azt írtam a naplómba: „Tragédia. Poros, avítt, felszínes, ügyetlen, a jelmeztervező Rátkai Erzsi is kiütést kap tőle…”.
– Minden kezdet nehéz. Lehet, hogy később beletanultak.
– Nem tanultak bele. Dörner azt teszi, amit elvárnak tőle: kiszolgálja a kormány irányvonalát, ízlését. Ennyi. Megjegyzem, hatszázszor elmondtam, hogy nem rúgtak ki. A határozatlan idejű szerződés helyett darabra szóló szerződést kínáltak, nem szerződtem, másfél évig nem játszottam, kaptam a fizetésemet és mihelyt lehetett nyugdíjba mentem.
– Dörner mandátuma idén lejárt, most újra pályázik, s rajta kívül még tucatnyian. Ön szerint mi lesz?
– Fogalmam sincs, nem is érdekel. Befolyásolni úgysem tudom, akkor meg minek idegesítsem magam ilyesmivel?
– Jól bírja a veszteségeket? Hitek elvesztését, barátok elvesztését, emberek pálfordulását.
– Belehalok mindenféle veszteségbe, legyen az magánéleti vagy közéleti. De hát nincs mit tenni, az ember együtt él a veszteségekkel, amíg el nem felejti őket. És persze vannak olyan veszteségek, amiket lehetetlen elfelejteni. Tudja, a szakemberek egyre határozottabban állítják, hogy a stressz döntő szerepet játszik a rák kialakulásában. És miután én képtelen vagyok nem észrevenni, mi történik az országban, azt gondolom, a betegségemet nagyrészt a 2010 óta kiépült szép új világtól kaptam ajándékba. Ahogyan szerintem Esterházy Péter is…
– Volt olyan időszak, amikor szeretett itt élni?
– Nem éltem ilyen korban. Illetve nem igaz, mert a hatvanas évek végén úgy éreztem, baromi jó itt élni. Fiatal voltam, fölvettek a főiskolára, állandóan szerelmes voltam, állandóan színházat csináltunk „vadul és engedékenyen” – jó évek voltak. A nyolcvanas évek végét, a kilencvenesek elejét is szerettem, felpörögtek a dolgok, beköszöntött a nagy változás, amitől mindenki jobb életet remélt. Aztán lett belőle, ami lett. Ettől függetlenül én mindig nagyon szerettem, és szeretek élni.
– Vajon mit mondana József Attila a mai Magyarországról?
– Föl kell ütni a könyvét az első versnél, amelyik így kezdődik: „De szeretnék gazdag lenni…”, és el kell olvasni az utolsóig, amelyben ez áll: „Bolondot játszottak velem, s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem”.
– Miért hagytuk, hogy így legyen?
– Valószínűleg gyávaságból, megalkuvásból, gyengeségből és így tovább. Lehet elemezgetni vég nélkül, nincs erre igazi válasz. Ugyanakkor nem szabad fölmenteni senkit: én is, te is, mindannyian, személy szerint, külön-külön felelősek vagyunk mindazért, ahol most Magyarország tart.
- Annak idején habozás nélkül a millások mellé állt, szolidaritást vállalt az éhségsztrájkoló tévéssel, zuhogó esőben, betegen szavalt a februári tanártüntetésen, föltűnt a ligetvédők, a gyermekéhezés ellen szót emelők között.
- Ha hívnak, megyek, viszek magammal egy csomó zsebkendőt, és mindig ökölbe szorul a kezem, kinyílik a bicska a zsebemben.
– Vezetnek ezek a megmozdulások valahová?
– „Minden út, minden ösvény, minden folyó vezet valahová” – ez az idézet Gyurkó László Don Quijote című darabjából való. Nem fog tízmillió ember egyszerre fölmorajlani, nem is kell. Ahhoz, hogy valami elkezdődjön, annak kell felmorajlani, aki úgy gondolja, hogy neki föl kell.
– Hol lehet a szekér elé feküdni?
– Hogy-hogy hol? Bárhol. Igen, oda kell feküdni a szekér elé, nem arra várni, hogy majd más odafekszik. Én most is a szekér előtt fekszem, és ott fekszem már régóta, miközben alig tudok enni adni a gyerekeimnek.
– Azt mondják, akinek kicsi gyerekei vannak, az bízik a jövőben.
– „Magamban bíztam eleitől fogva…” – ez is József Attila. Reggelenként tornázok, jógázok, sokat és sokszor fölolvasok a gyerekeimnek, játszom velük, csavargok velük, de nem biztatom őket semmivel. Olyan jövő vár rájuk, amilyen jövő lesz.
– Én egyelőre általános tespedést látok.
– Milyen tespedés? Nincs tespedés, fortélyos félelem van, és a kettő nem ugyanaz. De nem lehet mindig lapítani, és arra számítani, hogy valaki majd elkezdi helyettem. Jancsó utolsó, négyperces filmjének az a vége, hogy itt nincs más megoldás, ordítani kell! Én már jó régen ordítok, hogy tessék belevágni és megcsinálni! Hat éve van hatalmon a piszkos Fidesz-banda, ezalatt az ellenzék egyetlen fölvetését sem fogadta el a parlament. Komolyan gondolja bárki, hogy ezekkel tárgyalni, egyezkedni lehet? Ne hülyéskedjünk már! Mindenki, ahol van ordítson, ahogy a torkán kifér. Nem biztos, hogy ez a módszer eredményre vezet, de legalább meglesz a jóérzése, hogy megtette, amit tehetett.
– Ragyogó ötlet az ordítás, levezeti az indulatokat, de a kormány megdöntéséhez nem elég.
– Én egy országos sztrájkban és egy ezzel párhuzamosan zajló országos engedetlenségi mozgalomban látnék esélyt. Jancsó Miklós – isten nyugosztalja – mindig azt mondta: tartsd észben, hogy a dolgok lényege a szervezés. A nácik is tudták ezt, sok millió embert nem lehetett volna profi szervezés nélkül kiirtani. Minden értelmes embernek, pártállástól függetlenül neki kellene állni, és megszervezni a maga ellenállási mozgalmát, mert egészen biztos, hogy a sok kicsi sejt előbb-utóbb összeér. Nem olyan rohadt nehéz ez, csak eddig senki nem próbálkozott vele.
