„Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, hogy tagja lehetek ennek az országnak, és a magyarok reményteli és felemelő kezdeményezésének” – mondta természetesen angolul a híres magyar, Desmond Child, az 1956-os forradalom emlékdalának szerzője beharangozó filmecskéjében. (Tekintsünk most el attól, hogy egy országnak nem tagjai vannak, legföljebb egy pártnak. Például annak, melynek elnöke Orbán Viktor. Ő hungarian Desmondot Washingtonban – miután Obamával nem volt hajlandó találkozni a Fehér Ház könyörgése ellenére sem – felkérte a hazafias ének szerzésére. Yes, biccentett felcsúti tájszólással a Child, akiről nehéz elképzelni, hogyan mondhatta el az állampolgársági esküt.
És meg is született a Dal. Az a címe neki, hogy „Egy szabad országért”. A Terror Háza Múzeum programigazgatója szerint azért jó, mert lehet együtt énekelni, ami minden dal feladata, és mert „huszonöt évvel a rendszerváltoztatás után végre azt az utat követi, hogy köszönetet mond a hősöknek, akik megmozdultak ezért a rendszerért”. És ma is megtennék – tette hozzá. Én azért nem vennék rá mérget, hogy a „pesti srácok” ezért a rezsimért küzdöttek, forradalomra biztatni meg most eléggé hazárdnak tűnik.
A nótáról inkább csak semmit, de óhatatlanul eszünkbe juttatja az „Összetartozás dalát” a barackfáról, ami a maga primitívségében akkora bukta volt, mint ide Lacháza. És amit soha senki - ha bunkócskával kergetik se - tudna felmondani.
Csak azt érteném, hogy a kormány miért akarja folyton rémes drága műdalaival énekeltetni a népet.
