Burkina Faso (a hajdani Felső-Volta) nyugat-afrikai parlamentáris köztársaság. Nevének jelentése moré és dioula nyelven: becsületes emberek országa. Legnagyobb részét silány alföld foglalja el. Folyóit, a Fehér-, Vörös- és Fekete-Voltát széles, néptelen síkságok kísérik, félsivatagos szavannák borítják. Úgy tízezer éve Nyugat-Afrika egészéhez hasonlóan ez a terület is benépesült. Az országban számos állatfaj él: antilop, bivaly, oroszlán, sakál, majom, víziló, krokodil, madarak. És vagy másfél millió szamár.
A BBC (és az MTI) szerint a becsületes emberek országa a héten úgy döntött: nem exportál több szamárbőrt, mivel akkora a termék iránti kereslet Ázsiában, hogy az már az ország szamárpopulációját fenyegeti.
Nem tudom, a világ legősibb folyamatos civilizációja, a Középső Birodalom lakói, mit tudnak Burkináról. Sovány ismereteink ellenére, aligha lehet elképzelni két, egymástól annyira különböző kultúrát, mint a kínai és a moré-dioulai. Aligha tudjuk elképzelni, hogy az 1884–85-ös Kongó-konferenciáig, ami után a franciák felfedezték, majd 1898-ban gyarmatosították „Felső-Voltát”, úgy általában a világnak fogalma lett volna az itt élő hatvan népcsoportról. Most meg itt vannak a szemünk előtt, a szamaraikkal együtt. A szamárbőr nagy felvevőpiaca mindenesetre Kína lett, ahol a hagyományos gyógyítás orvosságait készítik belőle. Frissítő tonikot, ami felfogásuk szerint általános immunrendszer-erősítő ital. Exkluzív csomagolásban, drága ajándékként is árulják, és mivel egyre erősödik a fizetőképes középosztály, alaposan megnőtt iránta a kereslet. Következésképp a Burkina Fasóban inkább szállításra, kevésbé a húsukért tartott szamarak ára a magasba szökött. A korábbi négy dollár helyett ötvenbe kerül egyetlen állat kültakarója. Túl sok ám ez egy olyan világban, ahol egy lakosra a magyar tizenhetede, 1400 dollár nemzeti jövedelem jut. Nem csoda: 2015 első negyedévében ezer szamárbőrt exportáltak, az idén az első félévben pedig a 65 ezret.
A szabad kereskedelemhez nem árt, de nem feltétlenül kell egyezmény, amely csiszolgatja a kölcsönös érdekek eltérő éleit. A lényeg, hogy legalább az egyik fél utazzon. A kínai meg már csak olyan, hogy eljutott Burkinába, és éles szemmel azonnal felfedezte, mekkora üzlet lehet a szamárbőr. Ha divatos igény támad rá otthon, mert a szamárbőr-tonik felettébb egészséges. Tett róla, hogy támadjon fizetőképes kereslet. Aztán már „csak” a feldolgozó-ipart, a kereskedelmi láncot kellett megszerveznie és utazhatott is vissza a négydolláros irháért. Azért gondolom, hogy a kínai utazott Burkinába és nem fordítva, mert akkor nem négy dollár lett volna a bőr ára. Hanem a burkinai moré és dioula becsületes ugyan, de nem esett a fejére. Miközben jól kiröhögte a bolond kínaiját, hogy szamárbőr-levet kortyolgat otthon, ráébredt, a négy dollárból akár ötvenet is tud csinálni, ha már "odaát" fontos az a szamár. Meg különben is: vigye, ha annyira akarja, legalább a másfél millió Equus asinusból nem lesz három. Azt persze csak sejtette a nyomorult, hogy a kínai, elegánsan becsomagolva nem ötvenért, de meglehet, ötszázért adja tovább gyógycseppként a szamárbőrt. De mit tehetett volna, a kockázat a kínaié, neki arra nincs pénze. Ötven dollár meg ötven dollár.
Így lett globálissá a szamárbőr. Amely globalitással jó ideig szinte mindenki jól járt. Kivéve a szamarat. De látjuk, a globalizáció kezelhető. Kissé egyszerűen: csak néhány becsületes ember kell hozzá. Olyan, aki a szamarak kihalásától nem a kínaiak gyógytonikját félti, hanem saját mindennapi szamáralapú kenyerét.
