Zavarba ejtő a Műcsarnok új vállalkozása. Ahhoz, hogy a látogató megközelíthesse a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor pályafutását bemutató Két szobrász, két nemzedék című, október 16-ig látható tárlatot, át kell kelnie más alkotásokon.
Többek között mindenféle „természetművészet-változatokon”: organikus anyagokból készült tárgyakon, faágakon, kollázsszerűen építkező falrészleteken, vagyis jórészt olyan kiállított műveken, amelyek azt az érzést keltik benne, hogy inkább a Vajdahunyad várában lévő Mezőgazdasági Múzeumban, mintsem a Műcsarnokban sétál.
Mégis, ha eljut Rockenbauer Zoltán etnológus-művészettörténész alapvetően az apa-fiú, nemzedéki kérdés tematikában létrehozott tárlatára, különösen pazar látványban lesz része.
Ahhoz, hogy a kevésbé értő szemek is felismerjék a két nemzedék közötti alapvető különbségeket és hasonlóságokat, a kiállítás megálmodói elhelyezték a bejárati falfelületeken a két alkotó vázlatos pályaképét. Ebből kiderül, Szervátiusz Jenő 1903-ban született Kolozsváron, már fiatalon érdeklődést mutatott a kovács- és asztalosmunkák iránt. Alig múlt húszéves, amikor Judit és Holofernész bibliai történetének lexikonbeli ábrázolása arra sarkallta, hogy megfaragja első szobrát.
A domborműnek olyan sikere volt, hogy a kolozsvári iparegylet ötezer lej összegű ösztöndíjat szavazott meg az alkotónak, hogy tehetségét külföldi tanulmányok segítségével gazdagítsa. Párizsban bútorfaragó műhelyekben dolgozott, múzeumokból és galériákból nyert inspirációt, iparművészeti kurzusokat hallgatott. Hazatérve a kolozsvári Szépművészeti Iskola szobrászati szakán tanult, művei egyre jobban szerepeltek a különböző tárlatokon, sorra nyerte a jelentős összegekkel járó kitüntetéseket. 1937-re országosan ismert alkotó vált belőle.
A széleskörű megbecsüléssel egyenes arányban hullt darabokra a magánélete, ezért fiával, az ekkor már kisiskolás korú Tiborral Erdély különböző városaiba költöztek. A hat éven keresztül tartó „csavargás” során mindketten elmélyedtek az erdélyi néphagyományokban, amely az apa számára nyitott meg olyan tartományokat, amelyeket művészetébe emelhetett. Kettejük szoros egymás mellett létezésének szép példája, hogy amikor a fiú felnőtt, az akkor már hadifogságot is megjárt, új életet kezdő apjával közösen nyitott műteremházat.
Ha lehet ilyen sarkosan fogalmazni, Szervátiusz Tibor, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas szobrászművész még apja sikereit is túlszárnyalta. A Kolozsvári Művészeti Főiskolán végzett alkotóra szintén nagy hatást gyakorolt a folklór, amelyet szobrászművészi minőségében tudatosan igyekezett megőrizni. Nevét korán megismertette a művészvilággal. Miután 1977-ben, a Securitate éber tekintete elől végérvényesen áttelepült Magyarországra, igazán népszerű köztéri szobrok alkotójává vált.
Habár a két alkotó dolgozott közösen (Tamási Áron farkaslakai emlékművén), munkáik ezidáig közös kiállításon még nem voltak láthatóak. Most a Műcsarnok hiánypótló elképzelésének köszönhetően egy látogatással lefedhetjük a két alkotó pályafutásának főbb mozzanatait.
Nem kell hozzá esztétának lenni, hogy felismerjük: mindketten irányzat alá nehezen hajtható, sajátos világot honosítottak meg a szobrászművészetben. Elég megnézni azokat a szoborkülönlegességeket, amelyek Szervátiusz Tibor korai munkái közé sorolhatóak. A Napisten leánya című homokkőbe mintázott alkotás tulajdonképpen egy precízen kerek kőgömb, amelynek felénk néző része egy halvány kontúrokkal felruházott arcot rejt. Nem lehet elmenni a szintén ekkoriban készült többi szoborarc mellett sem. Móricz figurája mellett méltán van a kiállításon Szabó Dezső hatalmas bronzszobra, amely a japán buddhista művészet egyik lefittyedt ajkú, kemény tekintetű alakja is lehetne.
Már-már lírai szintet súrolnak Szervátiusz Tibor azon művei, amelyek vasból lettek megmunkálva. Ilyen a Napisten kedve című egészen egyedi szobormű, amely ha valamire, akkor egy DNS térbeli szerkezetére hasonlít.
A fémháló által körbe-keresztül font napgolyó egyszerre képes megjeleníteni valamit a magyarság évezredes, ősi hitvilágából és abból a modern, üres létezésből, amelyben letűnt, avíttnak ható minden régi monda. Ez a szobor, akárcsak a Napisten rendje címet viselő mű pompásan díszíti avantgárd stílusjegyekkel a rég velünk élő dolgokat.
Jól látszik, hogy Szervátiusz Tibor számára nincs olyan anyag, amelyet ne tudna formázni. Kicsi bálványok című, jórészt népi ihletésű művei tiszafából, bodzafából, bronzból készült apró figurák. Rettentő fájó képet mutat az a kőre applikált bronzszobor, amelyen ránc által karcolt homlokú, madártestű öregasszony siratja csontvékony fiát. Minden lírai szintre emelt fájdalom, ami benne foglaltatik az Ómagyar Mária-siralomban, hűen elevenedik meg Szervátiusz faragásán.
Ugyanez a reményvesztettség jellemző az alkotó azon műveire, amelyek az 1956-os forradalomnak állítanak emléket. Kisebb művei mellett igazán elállítják a lélegzetet azok a méteres szobrok, amelyek szabályosan uralják a tárlatot. Az 1973-ban, égetett tölgyfa felületére megmintázott Petőfi halála című alkotás nem pusztán hű képmása a költőnek, több annál. Ez a szobor valóságosan él: a költő csont és bőr, kezeit esdeklően – a kiszolgáltatottságot jelképezve – zárja combjára.
Ha a Petőfi-szobor mellette helyet kapott Kolozsvári Krisztusra vetjük szemünket, nem tudjuk nem észrevenni Jézus lábait. A csontok és erek jól kivehetően látszanak, csakúgy, mint az a méretes szög, amellyel átütötték lábát. A tárlat alkotásai közül azonban abszolút egyeduralkodó a Tüzes trón. Ezt a címet viseli az a három éven keresztül épített vascsoda, amely akár fantasy vagy horrorfilmben is megállná helyét. Az összeapplikált fémváz, akár Dózsa Györgyöt, akár a megszemélyesített "Halált" ábrázolja, kísértetiesen szól arról is, amivé az ember önhibájából lett. Már-már elfajzott, belül üres, egyenarcú entitás, aki érzelmektől mentesen trónol a semmiség felett. Csak állni tudunk alatta, meg némán nézni rá.
Szervátiusz szobra a halál művészi szintre emelése FOTÓ: NÉPSZAVA
Alapvetően ugyanebbe a regiszterbe illeszthetőek az apa, Szervátiusz Jenő művészetének elemei. Csakhogy alkotásait vizsgálva szembetűnik, hogy témavilágot és kivitelezést tekintve fiánál egyszerűbb, tradicionálisabb irányzat az, amelyet képvisel. A különböző asszonysorsokat bemutató, színpompás Menasági ballada Erdély legszebb népi hagyományai előtt tiszteleg, a kiállított faragott trónszék motívumvilága pedig a Szent László-legenda és az autentikus erdélyi életszemlélet felé vezet. Az 1983-ban elhunyt Szervátiusz világát alapvetően rusztikus faszobrok töltik meg, de ezek sem lebecsülendők a fia gyakran meglepetés erejével ható, nagy leleménnyel és kitartással megmunkált alkotásai fényében.
