Amikor az Európai Unió aláírta a menekültügyi megállapodást Törökországgal, már akkor tudni lehetett, nem ez lesz az a paktum, amelyre az EU valaha is büszke lesz. Ankara ugyanis már jó idő óta nem jogállam, Recep Tayyip Erdogan mindent elkövet azért, hogy minél nagyobb hatalomra tegyen szert. Korábban arra törekedett, hogy alkotmánymódosítással elnöki köztársasággá alakítsa át hazája politikai rendszerét, ezzel jogilag is elérje azt: minden kérdésben ő egy személyben dönthessen. A puccskísérletet követő tisztogatás óta ez a kérdés azonban háttérbe szorult, hiszen minden ellenállás nélkül számolhat le politikai ellenfeleivel.
Angela Merkel német kancellár akkoriban úgy ítélte meg, az ördöggel is megéri cimborálni, nincs jobb megoldás ennél. Hogy az eltelt bő négy hónap alatt sikeres volt-e a megállapodás, vagy sem, erre azért nem lehet egyértelmű választ adni, mert nincs adat arról, hogy a balkáni útvonal lezárása, vagy a török fellépés hatására csökkent-e jelentős mértékben a menekültek száma. Ami tény, míg januárban, illetve februárban napjában kétezer menekült kötött ki a görögországi Leszbosz partjainál, számuk mostanra ötvenre csökkent. Ebből a szempontból sikerről lehet beszélni, de ha azt vesszük alapul, hogy a paktum életbe lépése óta csak 468 személyt küldött vissza az EU török területre, illetve részben a közép-európai államok ellenállása miatt mindössze 849 szíriait helyeztek el az Unió területén, rögtön árnyaltabbá válik a kép.
A bizonytalan ankarai helyzet, valamint a megállapodás felmondására vonatkozó állandó török fenyegetések hatására jogosnak látszik az a görög felvetés, találjon ki egy B-tervet az EU a menekültválság megoldására, mert Ankara nem megbízható partner, s bármikor dönthet úgy, hogy elárasztja menekültekkel az EU-t. Igen ám, de mi legyen ez a B-terv? Erre még senki sem jött rá sem Brüsszelben, sem az EU többi fővárosában.
Merkel egyvalamiben reménykedhet. Erdogan számára a pénz mindennél többet számít. Emiatt javult rohamsebességgel a török-orosz, valamint a török-izraeli viszony. S ha az EU tényleg átutalja az ígért 3 milliárdot Ankarának, akkor talán – egy időre legalábbis – sikerül csillapítani a török elnök haragját. S hogy egy féldiktátor kap ekkora összeget az EU-tól? Ugyan, minden csoda három napig tart…
