Napok óta gondolkodom, miért van szükség Magyarországon két kormánykabinetre? Orbán Viktornak túl sok a munkája, sok olyan üggyel is foglalkozik, ami nem az ő szintje, ez a hivatalos propaganda, de hát ez nyilván szokás szerint csak elfedi a lényeget.
Orbánék 2010 óta folyamatosan küzdenek a kormányzati munkával és a megoldást mindig az átszervezésben látják. Először is drasztikusan csökkentették a minisztériumok számát, büszkék is voltak rá, hogy ez micsoda költségcsökkenéssel jár (nem járt), azonfelül óhatatlanul leértékelt olyan stratégiai ágazatokat, mint a közlekedés, a környezetvédelem vagy az egészségügy és ezt azóta sem sikerült jóvátenni. Aztán jöttek a toldozgatások-foltozgatások, elkezdett duzzadni az állami szféra, jöttek új államtitkárok, helyettes államtitkárok, miniszteri biztosok, ők hozták a saját embereiket, a tanácsadóikat, természetesen igényt tartottak személyi használatú, lehetőleg nagy teljesítményű gépkocsira, sofőrre, titkárságra. A kormányhivatalok már maguk sem tudják, hogy mire van hatáskörük, hiszen fontosnak mondott ügyekkel, mint a Városliget, a Várkert bazár, vagy valamilyen nagyobb sportesemény külön személy felügyel, aztán vagy sikerül megtalálniuk egymással a kommunikáció fonalát, vagy nem (jól ismerve a magyar közigazgatást, általában nem), sokszor aztán a nyilvánosság útján derülnek ki a félreértések, amelyek aztán újabb nyilvánosságra kerülő félreértések miatt feledésbe merülnek, ámde nem oldódnak meg.
Orbán bizonyára túlságosan sok mindennel foglalkozik, de hát nyilván azért, mert túl sok mindennel akar foglalkozni, másrészt pedig hűséges munkatársai szívesen nyomják felfelé a felelősséget, jobb az, ha Orbán mondja ki a döntő szót bármilyen apróságnak látszó dologban, nehogy aztán baj legyen belőle. Nyilván bízik ő a munkatársaiban, de a lelke mélyén azt gondolja, hogy igazán jó döntéseket csak ő tud hozni.
Ez az érzés sok embert elfog, ha már jelentős időt töltött vezetői beosztásban. És ő sem lett fiatalabb, hat év kormányzati vezetés azért sokat kivesz az emberből. Meg hát sok a nyilvános szereplés. A miniszterelnök hetente igét hirdet a rádióban, vezetnie kell a harcot Brüsszel ellen, nem is beszélve a nagyszabású keleti és déli nyitásról. Munkatársai is sok felesleges dologgal kötik ám le az idejüket: Rogán megnyitja a balatoni hajózási szezont (nem miniszteri feladat), Balog Zoltán az Anna-bált (ez sem), Szíjjártó ott van minden külföldi üzem átadásánál (ez sem), Fazekas Sándor pedig majdnem minden hurka- és pálinkafesztiválon megjelenik (végképp nem).
Aztán jöttek újabb átszervezések, az európai ügyek Lázárhoz kerültek, a külgazdaság pedig Szijjártóhoz, végre, egy ál-átszervezéssel megszabadultak Vida Ildikótól, majd megalakult a Rogán-féle minisztérium, amiről pontosan még mindig nem lehet tudni, hogy mivel is foglalkozik. Jöttek ötletek az állami szféra leépítéséről, háttérintézmények megszüntetéséről, a bürokrácia azonban nem csökkent.
Valamit tehát megint tenni kellett, méghozzá valami olyasmit, amit eddig nem csináltak. Amennyire eddig átlátható ez a nagyszabású terv, abból az derül ki, hogy lesz kormányülés, lesznek kabinetülések, és feltételezem, hogy fennmarad a hagyományos államtitkári egyeztetés, ami régen éppen arra volt hivatott, hogy erősen megszűrje a kormány elé terjesztett javaslatokat.
A két kabinet még több idő, még több papír, még nagyobb személyzet, még több pénz a semmire. Negyven évet én is eltöltöttem az államigazgatásban és megtanultam, hogy az átszervezések általában nem oldják meg a valós gondokat, ám maga az átszervezés újabb gondokat jelent.
Van egy brit gyakorlat, miszerint egy évben csak egy kormányhivatalt szabad átalakítani, aztán hat hónapon át megfigyelni, hogy az átalakítás mennyire szolgálta a kitűzött célt.
Talán egyszer ezt is meg lehetne próbálni.
