Úgy hangzik, mintha sci-fi lenne, pedig igazság: az ember nevű faj, a homo sapiens történetének valószínűleg utolsó évtizedeit éli a Földön.
Persze a jóslásokkal, előrejelzésekkel kapcsolatban mindenki gyanakvó, hiszen emlékszünk még, hogy a Római Klub jövőkutatói a hatvanas-hetvenes években milyen pontosan elemezték a népesedési és élelmiszer-termelési adatokat és trendeket, a globális energiafelhasználást továbbá a környezeti károkozást, és mindebből egy világméretű éhségjárványra, illetve abból következő háborúk veszélyére figyelmeztettek. Ez nem következett be, pedig nagyon megalapozottan érveltek a jövőkutatók, viszont senki sem jósolta meg az internetet, ami alaposan átformálta a világot.
A mai jövőkutatók feltételezése egy párhuzam megvonásával kezdődik: már legalább kétezer éve (de tulajdonképpen a fémedények felfedezése óta) felfigyeltek az emberek arra, hogy a fortyogó leves emelgeti a fedőt; az első gőzgépet meg is építették a görög mérnökök. Thalesz állítólag gőzgép hajtotta kocsin utazott ide-oda Alexandria utcáin, mégse fogta fel a világ, hogy mindannak, ami addig volt, vége van, és kezdődik valami új, nevezetesen a gépkorszak, amikor az emberiség által felhasznált energia zöme nem az állatok izmaiból származik, hanem különböző szerkezetekből. Ehhez hasonló a mai helyzet, itt fortyog, itt emelgeti a fedőt a szemünk előtt az új faj, születőben az ember utáni élőlény. Leszünk szívesek észrevenni!
Az új faj jellegét illetően eltérnek az elképzelések. Van, aki egy génmódosított emberről beszél, aki ötszáz évig él és húsz-harminc nyelvet ismer. Van, aki kiborgot vizionál, tehát olyan félig ember, félig gép lényt, mint amilyenek egy kicsit mi is vagyunk már most, hiszen utazási képességünket delegáltuk a kerékpárba és az autóba, a kommunikációs képességünket az okostelefonba, memóriánkat a számítógépbe. Szemüveget, csípőprotézist és mindenféle szuper képességeket garantáló gyógyszereket használunk. Néhány évtizede egy nyolcvanéves férfi, akár a legegészségesebb is, aligha álmodhatott arról, hogy fia születik, ma ez a fejlett genetika korában megoldható, pénzkérdés csupán. Vannak emberek, akik gondolati úton tudják működtetni a baleset következtében elvesztett karjuk helyére beépített művégtagot. Egy lépés előre, és rádióátvitel segítségével az ember egyszerre akár tíz műkezet is működtethet, mint valami indiai isten. (Részletesen ír ezekről a képességekről, kialakulásukról és távlataikról korunk egyik legizgalmasabb tanulmánya, a fiatal Harari professzor könyve, a „Sapiens”. Valószínűnek tartom, ez a dolgozat éppen akkora világsiker lesz, mint Francis Fukuyama „A történelem vége és az utolsó ember” című műve, vagy, hogy egy másik tudományterületről vegyük a példát, Richard Dawkins: „Az önző gén” című írása.)
Ha a kiborg agya képes lesz hozzáférni más agyak memóriatáraihoz, akkor úgy emlékszik majd az én emlékeimre, mint a sajátjaira. Ha a kiborg agyának szoftverje - ellentétben a homo sapiens agyának szoftverjével, az emberi elmével, amelynek a nyelv, a beszéd nevű közvetítő médiumra van szüksége ahhoz, hogy hálózatra kapcsolódva adja le teljesítménye maximumát - közvetlenül képes lesz kapcsolódni más kiborgok szoftverjéhez, akkor gondolkodási sebességét, problémamegoldó képességét (röviden: intelligenciáját) tekintve olyan lény jön létre, amelyik úgy viszonyul hozzánk, mint mi mondjuk a földigilisztához.
Nyomasztó ebbe belegondolni, pedig bele kell gondolnunk, mert a kiborg csakugyan itt toporog a küszöbön. Látva azokat a videókat, amelyek a motor hajtotta és számítógép irányította robotkutyákat mutatják be, az ember szorongva gondol arra, mi minden állhat már készen a titkos laboratóriumokban. Régebben talán azt képzelhettük, fajunknak, az embernek, küldetése van az univerzumban, nem cél nélkül való a népességrobbanás, ugyanis ránk vár a feladat, hogy a csillagrendszereket benépesítsük, a fizika vak törvényei szerint forgó világegyetembe értelmet és érzelmet vigyünk. Ma már elég jól látszik a világegyetem "háziasítása", az általunk teremtett új élőlényre vár, mi legfeljebb olyan szerepet töltünk be mellette, mint vadász mellett a vizslakutya.
Tulajdonképpen egyetlen dolog biztos ebben az egész szép új világ-ügyben. Az, hogy amiként annak idején az Örökkévaló is az ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert, az új faj első, még a spontán mutáció előtti formája a mi arcunkat őrzi majd. Az evolúció nyilván körükben is átszab majd mindent, de a kiindulópont meghatározása még a miénk.
Nincs tehát sok időnk, hogy eldöntsük, ez az arc valamilyen kapzsi és gátlástalan diktátoré legyen, vagy például Mahatma Gandhié, Martin Luther Kingé, vagy esetleg Woody Allené. Talán azt hisszük, Magyarország kicsi és jelentéktelen pont a nagyvilág térképén, nem mi döntünk az emberiség sorskérdéseit illetően. Van azonban egy régi mondás, még a beat-idők hőskorából származik, de ma is jó iránytű: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.
A saját jelentéktelenségünkre vagy jelentőségünkre vonatkozó következtetés ebből már magától adódik. Talán éppen rajtunk múlik, ha majd a kiborg visszanéz ránk, emberi lesz-e a tekintete.
