Már mondtam, unom a rendszert, amely a váltása, 1990 óta nem a lényegről beszél. A lényeg tízmillió magyar emberhez méltó élete volna.
Unom, hogy a politika egyetlen szereplője - se párt, se ember - nem veszi a fáradságot arra, hogy kiderítse, miért élünk a lehetségesnél sokkal rosszabbul, miért húznak el mellettünk szomszédaink, hogyan lettünk a legígéretesebb rendszerváltókból az utolsók, négymillió szegény országa. E kérdések feltétele helyett hagyjuk, hogy évekig uralja a közbeszédet a vasárnapi zárvatartás pitiáner idiotizmusa, a stadionépítések, olimpia rendezés, csupa olyan dolog, aminek az életminőséghez semmi köze. Pedig arról kellene beszélni, hogyan javíthatunk a négymillió szegény helyzetén, hiszen egy életük van.
Álkérdés, hogy sorsszerű-e a szegénység. Nem az. A gazdag nemzetek nem a sorsuk miatt gazdagok, a szegények pedig nem a sorsuk miatt szegények. Azért tartanak ott, mert más utat választottak. Demokratikusan. De a demokrácia önmagában nem garancia a gyarapodásra és a jólétre. Ha hiányzik mellőle a pluralizmus – vagyis az, hogy minden társadalmi réteg és csoport hallathassa és képviselhesse érdekeit -, vajmi csekély az esély a társadalmi felemelkedésre. Ha széles néprétegek ki vannak rekesztve a döntéshozatalból, például csak kormány által kezdeményezett népszavazás tartható, akkor egy szűk gazdasági és politikai elit kezében összpontosul minden hatalom. Ez a kéz mindig maga felé hajlik.
Mit kell tennünk annak érdekében, hogy végre a sikeres nemzetek útját járjuk? Nem egyszerű, de nem lehetetlen. Apró lépésekkel kell kezdenünk. A képviselőket fogadóórájukon meg kell kérdezni, hogy 1990 óta a rengeteg titkosítás kinek az érdekében történt? Az olajügyek, az elsődleges gazdagodás egyik forrásának nyolcvan évre történt titkosítása a tízmillió magyar, vagy a törvénytelen módon gazdagodók érdekeit szolgálja? Nehéz dolog elmagyarázni, hogy a titkosítások a tömegek érdekeit védik. A titkosítások, ha nem államok közötti ügyekről van szó, mindig egy kis csoport érdekeit védik a többséggel szemben, és a korrupció elfedését szolgálják. Értelmes mozgalom lenne, amelyik a titkosítások feloldását tűzné ki célul. Már csak azért is, hogy 2018-ban ne juttassunk újra bűnözőket a parlamentbe.
A titkosítások feloldása az egyetlen hatékony módszer a korrupció visszaszorítására. Furcsa, hogy minden párt hirdeti a korrupció elleni harcot, de egy sem tűzte zászlajára. Úgy látszik, ebben a kérdésben az ellenzék és a kormány közelebb áll egymáshoz, mint bármelyik saját szavazóihoz. Az átláthatóság a társadalmi rend alapja. A titkosítás nem más mint a többség kirekesztése, az információktól való elzárása.
A titkosítás a politikai elit szépségfátyla, amely minden koszt és mocskot ápol és eltakar. Az ügynök-ügy megoldatlansága, amiben minden eddigi kormány vétkes, már nemcsak az alkalmatlanságot, hanem a feltárás őszinte szándékának hiányát is jelenti.
Unom, hogy a társadalom némán tűri a politikai elit összetartását a titkosítások ügyében, aminek a hátterében egy dolog állhat: rólam is kiderülhet valami. Unom, hogy Illyés szavai ma is igazak: mindenki szem a láncban.
