Balatonfüred, bevásárlóközpont, 2016 nyár: a pénztárnál az üdülőhelyeken megszokott hosszú sor, a következő vásárló német ajkú középkorú férfi, kérdez valamit a pénztároskisasszonytól, aki rémülten emeli fel a kezét.
- Nix dajcs – mondja és egyúttal hívja a főnököt, akit, miután balatoni lakos vagyok, ismerek: bánatos tekintetű, télen örökké náthás, nyáron fáradt asszony, aki szintén nem tud válaszolni a kérdésre. A német ajkú férfi lemond a kommunikáció lehetőségéről, kifizeti a számlát és távozik. A főnökasszony és a pénztároskisasszony cinkosan összenéz.
- Magyarországon vagyunk, magyarul beszélünk – ez a végső megállapítás, a sor halad tovább.
Néhány nappal később egy spanyol férfinek segítettem a balatonfüredi vasútállomáson. Nem ment egyszerűen a dolog, pedig csak egy vonatjegyről volt szó. Mindössze az volt a kérdés, hogy egy Európai Uniós tagállam nyugdíjasának jár-e kedvezmény Magyarországon.
- Rögtön indul a pesti vonat, ezzel nem érünk rá foglalkozni – feleli a pénztáros. – Különben is, egyedül vagyok, a sor meg hosszú, láthatja.
Látom, igen, egyedül van, a sor hosszú, a vonat meg rögtön indul.
Errefelé szeptembertől júniusig többnyire csendes az élet, aztán jön az a bizonyos két hónap, amikor felduzzad a környék lakossága, megváltozik az élet. De ez így van minden évben, ezen nincs mit csodálkozni. Az azonban számomra teljesen érthetetlen, hogy azok a pénztárosok, eladók, vendégekkel foglalkozó munkások miért vállalják évről-évre ezt az ostoba küszködést, pedig elég lenne néhány mondat németül vagy angolul, egy-két udvarias gesztus, egy mosoly, amivel a saját életüket is megkönnyíthetnék és elkerülhetnék a leírt kellemetlen helyzeteket. És még egyszer leírom: balatoni lakos vagyok, látom, hogy az unalmas őszi-téli hónapokban a munkaidejük üres óráiban inkább traccsolással és nevetgéléssel töltik az időt, nyelvkönyvet még soha nem láttam egyikük kezében sem.
Úgy fest, hogy az idegen nyelvek ismerete még mindig hatalmas gond errefelé. Rengeteg a hibás, rosszul megfogalmazott útbaigazító tábla, hiányoznak azok az alapvető információk, amelyek segítenék az idegeneket a tájékozódásban. Sem a pályaudvaron, sem a buszvégállomáson nincs idegen nyelvű térkép, nincsenek piktogramok, aki pedig este, sötétben érkezik, szinte reménytelen a helyzete.
És végül még egy eset, aminek tanúja voltam. Egy balatonparti kis postára egy meleg napon német házaspár érkezik, csatakosan, fáradtan, ahogyan melegben a turisták érkezni szoktak postára. A férfi németül, de félreérthetetlenül jelzi a Blikk című tájékoztatási eszközt lapozgató postáskisasszonynak, hogy telefonálni szeretnének, méghozzá Németországba. Csak megjegyzem, hogy a településen egyetlen vonalas telefon működik, egy fal mögé helyezve, bokrokkkal gondosan álcázva.
-Dajcsland? - néz fel a kisasszony zavartan. – Telefon?
- Ja – bizakodik a német, sőt, biztató pillantást vet a feleségére, hiába, azért Magyarország mégiscsak Magyarország, beszélnek itt németül, nem véletlenül jártak itt ők annak idején.
- Nix telefon – mondja a kisasszony és a füléhez emeli jobb kezének hüvelyk- és kisujját. – Mobil! Mobil!
A német házaspár távozik, a postáskisasszony munkatársnőjére pillant és megrázza a fejét.
- Azt hittem, a német kultúrnép, de nem. Vagy volt endékások. Azok voltak ilyen rámenősek, emlékszel, Gizi?
