1986-ban Elie Wiesel kapta a Nobel-békedíjat. Az első író, aki ebben a megtiszteltetésben részesült a díj 1901-es alapítása óta. Ő "a fájdalom, a remény és a megbékélés írója" - ahogy François Mitterrand nevezte. A Nobel-békedíj hírének másnapján az egykori francia elnök a következő szavakat táviratozta az USA-ban élő, francia nyelven alkotó írónak: "Az ön műve egy ima a békéért, s az emberiségben való hitért. Segít bennünket a reménykedésben. Az életét a háborúk, a fanatizmusok és a szenvedések elleni küzdelemnek szentelte, valamint a közöny eloszlatásának, amely körbevesz bennünket."
2009 nyarán Angela Merkel német kancellár és Barack Obama amerikai elnök mellett Elie Wiesel volt a harmadik felszólaló, amikor az államfők Buchenwaldba látogattak, hogy tisztelegjenek az oda elhurcoltak és ott megöltek előtt. Wiesel az Air Force One fedélzetén érkezett, és szinte egész napját az amerikai elnökkel töltötte, a felkérést mégis közvetlenül a megemlékezés előtt kapta. „Tudja, Mr. Wiesel, úgy gondolom, önnek kellene beszélnie harmadikként” – mondja neki Obama, és Wieselnek mindig volt gondolata, szava, ha azokra emlékezett, akik nem tértek vele vissza a lágerből.
Elie Wiesel Máramarosszigeten született. Ott töltötte gyermekkorát, onnan vitték el a koncentrációs táborok poklába, s ez a kis erdélyi Jeruzsálem volt számára az elveszett Éden, amelynek alig kimondható hiánya végig kísérte életét. Majd minden regényében, novellájában, emlékezésében visszatér e romániai magyar városkához, amelynek nevével mostanában tele van a világsajtó.
2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje kitüntetést vette át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől. Ezt a kitüntetést 2012-ben visszaadta, mert azt tapasztalta, hogy – mint Kövér László házelnöknek írta -, "Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők". A halála fölötti gyászba büszkeség és elégedettség is vegyülhet: maximálisan kihasználta az időt, amit az élet rá kimért.
Amikor 1988-ban fölhívtam a bostoni egyetem általa vezetett humán tudományok tanszékén, hogy interjút kérjek tőle, a magyar emlékek, kapcsolatok felől kérdeztem először.
*
- Nem ismerem a jelenlegi Magyarországot - kezdte a beszélgetést franciául, azon a nyelven, amelyen árnyaltabbul tudott fogalmazni. - Meggyőződésem, hogy ma gyökeresen más, mint amelyre gyermekkoromból emlékszem, s amely végül is hontalanná tett. Soha nem felejtem el a napot 1944 nyarán, amikor két magyar tiszt, néhány órával a bevagonírozás előtt, a papírkosárba hajította a magyar állampolgárságomat tanúsító okiratomat. 1963 januárjáig, amíg meg nem kaptam az amerikai állampolgárságot, "menekült" volt a státusom. Szeretném mihamarabb megismerni az új Magyarországot. Szeretnék ismét eljönni Budapestre, találkozni itteni költőkkel, írókkal, művészekkel és Scheiber Sándor, a nemrégen elment, nagy hírű tudós tanítványaival, örököseivel. Ő a barátom volt, meg is látogattam 1984-ben. Egy röpke sabbatot töltöttem Budapesten, szóltam is néhány szót a Scheiber Sándor vezette szeminárium péntek esti összejövetelén.
- Franciául beszélünk, hibátlan a magyar tudása. Melyik az anyanyelve?
- A jiddis. Ezen a nyelven beszélt egymás közt szülővárosom zsidó közössége. A harmincas években a huszonegyezer fős város lakosságnak több mint a fele zsidó volt. Ezen a nyelven tanítottak első mestereim, akik bevezettek a Biblia, a Talmud és a Kabbala mélységeibe. Magyarul az iskolában tanultam Máramarosszigeten, a gimnáziumban Nagyváradon; néhány vizsgámat Debrecenben tettem le. Azóta ritkán volt alkalmam a magyar nyelvet gyakorolni. Sokat felejtettem, de ha kell, beszélek, s majdnem mindent megértek magyarul. Mindenesetre magamat magyar zsidónak tartom. Meg egy kicsit román zsidónak is. Tudja, románok is laktak Máramarosszigeten.
- Hogyan indult az írói pályája?
- Tizenhat éves voltam, amikor az amerikai hadsereg Buchenwaldban fölszabadított. Nem akartam visszatérni Erdélybe, elnéptelenedett szülővárosomba, amelynek tizenötezer lélekszámú zsidó lakosságából csak kevesedmagammal éltem túl a vészkorszakot. Édesanyám, három lánytestvérem pusztult el a táborokban, apám halálát a saját szememmel láttam. Azóta - húszéves vívódás után - kétszer látogattam el a romániai Sighetre. Megrendítő élmény volt, írtam is róla. Egy gyermekcsoporttal Franciaországba sodródtam. Itt kórusvezetőként, egyetemistaként, házitanítóként, fordítóként, újságíróként kerestem a kenyerem. Egy interjú kapcsán ismerkedtem meg François Mauriac-kal, a Nobel-díjas, katolikus íróval, aki fölszabadította belőlem a holokauszt rettenetes élményeit. Atyai szeretettel, baráti korholással beszélt rá, hogy a koncentrációs táborok élményéről beszélnem, írnom kell. Az önvallomás eredménye a La Nuit (Az Éjszaka) című dokumentumregény. Amit kevesen tudnak, ezt az első könyvemet eredetileg még jiddisül írtam.
- Milyen nyelven, nyelveken ír?
- Franciaország adott nyelvet, hivatást, kultúrát, s az élet új dimenzióit is megnyitotta számomra. Az első regényt, az első filozófiai könyvemet franciául olvastam. A francia volt az a nyelv, amely visszavezetett a valóság talajára, s amely meghozta számomra a megbékélést a világgal. A táborok élménye után tíz év hallgatást parancsoltam magamra. Tíz év csendet, hogy megtaláljam a szavakat, a kifejező eszközöket. A tizedik év vége felé írtam meg egy könyvet jiddisül, És a világ hallgat címmel. Ezt dolgoztam át franciára, s adtam François Mauriac kezébe. Ő előszót írt hozzá, s maga vitte el a Minuit kiadóhoz. Azóta csak franciául írok. Máig több mint harminc könyvet. Néha rövidebb cikkeket angolul fogalmazok.
- Írásai középpontjában az emlékezés áll.
- És a tanúságé. Ez talán kulcsszerep a pályámon. Ez nem jogosít fel az ítélkezésre, de elbeszélésre kötelez. Az utolsó héten, amit a táborban töltöttem, tudomásomra jutott, hogy az SS tízezer embert ölt meg naponta. Néhányszor biztosan a tízezer közt voltam, nem volt lehetőségem, sem erőm, hogy magamat kivonjam közülük, csupán a véletlen kerültette el velem a halált. Túlélő vagyok tehát. De azért, hogy éljek, valakinek el kellett pusztulnia - helyettem. Miért én? A háború vége óta ez a kérdés üldöz, gyötör.
- Az Éjszaka az egyetlen önéletrajzi könyve.
- Írtam még néhány regényt, amelyekben jelentős szerepet kap a háború. Akkoriban senki nem akart hallani ezekről az élményekről. Szét akartam szakítani a csend hálóját. Aztán írtam más könyveket: tanulmányokat a Bibliáról, a haszidizmusról. Ma ennek a témának az elüzletiesedését éljük. De a háború kikerülhetetlenül kísért. Az emberiség normális reflexe, hogy kerülje a fájdalmat. A holtak emléke, a jövő féltése nem hagyja ezt. Ha meghallgatok egy újabb túlélőt, a holokauszt mindig újabb és újabb, eddig ismeretlen részletét fedezem fel. A fiataloknak írok, a második generációnak, jól tudva, hogy olyan terheket rakok a vállukra, amelyeket ez a fiatalság nem, vagy nehezen képes hordozni. Legutolsó regényem - az Ötödik fiú - erről a problémáról szól.
- Pontosan mit tanít a Bostonban?
- Humán tudományokat. Ez egy interdiszciplináris, széles kitekintésű szellemi terület, amelyben tanítványaimmal együtt gondolkodom. Szerepet kap benne a filozófia, az irodalom, a történelem és más, az emberrel foglalkozó tudományok. Éppúgy elemezzük benne Shakespeare, Kafka, Arisztotelész szövegeit, mint a holokauszt irodalmát, dokumentumait.
- Hogyan fogadta a Nobel-díj hírét? Milyen változást jelentett az életében?
- Ez a díj egy csoda az életemben. A kitüntetés hírével egy jól értesült norvég újságíró lepett meg, épp a legnagyobb zsidó ünnep, a Jóm kippur "kimenetelekor". Egy New York-i zsinagógából kijövet rohant le, hogy ő legyen az első, aki interjút készít velem a szenzációs hír kapcsán. Persze nagyon örültem a magas kitüntetésnek, noha melankolikus, szomorú hangulatban voltam, hiszen ezen a napon mindig a szüleimre, nagyszüleimre, rettenetes sorsukra emlékeztem, arra a nemzedéki sorsélményre, amelyről a világnak szinte az összes zsidó templomában megemlékeznek ezen a napon. Jelenleg a világ tele van nyomorúsággal, gyűlölettel, erőszakkal, s csoda lenne, ha mindez megszűnne. Tehát itt az idő, hogy elkezdjek hinni a csodában. De nem az az ember vagyok, akinek az életét, a nézeteit megváltoztatja egy kitüntetés. Továbbra is teszem a dolgom. Írok, tanítok. Segítek, ahol tudok. Író lévén a szavakkal. Az emlékezés, a tanúskodás, az örök emberi törvényekre figyelmeztetés szavaival. Annak ellenére, hogy mint zsidó ember mélyen el vagyok kötelezve a zsidóságnak, a zsidó tradícióknak, emlékezetnek; nemegyszer megpróbáltam tanúsítani, hogy hasznossá válhatok a nem zsidók ügyében is. A szavak nem zárhatnak falak közé; épp ellenkezőleg, élő gesztusokat képviselnek, amelyek közel hozzák az embereket egymáshoz. A szavak felelősséget hordoznak, amelyeket az emberiség érdekében kell fölhasználni. Nem a harag tüzét ébreszteni, hanem oltani velük.
- Optimista?
- Látja mi folyik ma a világban. 1945 óta 21 millió nőt, gyereket, férfit öltek meg háborúban. Ma 42 "helyi konfliktus" van folyamatban. Minden úgy történik, mintha civilizációnk semmit nem tanult volna. A bűnös hallgatás ellen én a beszédet választottam, mert nem mutatkozik más alternatíva. Néha az a benyomásom támad, hogy szerény keretek között sikerül valamit megmozgatni. Ha hatok az emberi érzelmekre, ha kedvet adok egy diákomnak az írásra, leginkább a tanításra. De afelől semmi illúzióm nincs, hogy befolyásolhatnám a történelem menetét.
(1988 Budapest-Boston)
