A New York Times mellett német, olasz és spanyol lapok közöltek emlékező írásokat Esterházy Péterről. Giorgio Pressburger író az olasz Corriere della Sera hasábjain úgy fogalmazott a fél világ olvasói veszítették el egyik kedvenc írójukat. Pressburger hozzátette: elhunyt az író, aki lelket adott hazája történelmének a Habsburg-korszaktól a kommunizmus szakadékáig. Kertész Imre után Európa egyik legfelvilágosodottabb tudatát veszítette el – jegyezte meg a Budapesten született olasz író. Összeállításunkban Rónay László búcsúzó írását közöljük, aki szerint nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének, aki utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát.
Amikor szakított a matematikával, piarista tanára nyilván dühödten szitkozódott, hiszen véleménye szerint minden más hiábavalóság. Ám az irodalomnak és általában az irodalmi modernségnek óriási nyereségét hozta ez a fordulat. Írói tehetségére emlékezetem szerint Jelenits István figyelt föl. Ő küldte édesapámhoz a Vigilia szerkesztőségébe. (Ezt a jelenetet Esterházy meg is írta.) Akkor talán már készen állt Fancsikó és Pinta című kötetének anyaga. Az igazi robbanást persze nem ez okozta, hanem az 1979-ben megjelent Termelési regény, amellyel sikerült felháborítania a marxista szemlélet nemes képviselőit, s alaposan feladta a leckét a kritikusoknak, akik tisztában voltak ugyan a posztmodern fogalmával és jelentőségével, de minden elismerő szavukat patikamérlegen kellett kimérniük, megfelelő ellensúllyal a másik oldalon.
Emlékszem arra a tanszéki értekezletre, amelyen Király tanár úr elfúló lélegzettel szidalmazta a művet (nem egyedül, szokatlansága valóban ingerelt sokakat) és annak a véleményének adott hangot, hogy az ifjú tehetség „megtér”. A 29 éves fiatalembernek persze nem kellett megtérnie, hívő katolikusként komoly hittani ismeretekkel a modern keresztény életszemlélet képviselője volt és maradt, ahogy akkor mondták, tudatos világi hívő, aki szakítani akart a megrögzült nézetekkel és az egyház belső megújulását sürgette, kendőzetlen őszinteséggel fogalmazva meg véleményét.
Nem tudom, hány éves lehetett Dóra lánya, amikor a Tövis utcai kis templomban az oltár mellé készített baldachinra mászott (körmeneteken ez alatt viszi a pap az Oltáriszentséget, áldást osztva jobbra-balra), és onnan szemlélődött, mert a magasból többet lehet látni.
Az idősebbek fejüket csóválták, a hevesebbek szentségtörést emlegettek, a fiatalok érdeklődve figyelték a történést. Esterházy Péter művei is így osztották meg az olvasókat az író haláláig. Felháborodott elutasítása, elismerés és rajongás kísérte szinte minden műve megjelenését. Ízlésére utalt gesztusaival: kézzel lemásolta Ottlik Géza korszakos regényét, az Iskola a határont, beleérző hűséggel írt Esti Kornélról, szeretettel idézte Mándy Ivánt.
Egyik sem volt ugyan posztmodern szerző, de új irányt szabtak a magyar prózának, és vele az életről való gondolkodásnak is. Esterházy Péter is a megingathatatlan őszinteséghez, a kertelés nélküli beszédmódhoz vonzódott. Parancs János temetése után váltottunk erről néhány szót és az sem volt véletlen, hogy Kertész Imréhez meleg barátság fűzte.
Meggyőződése szerint az igazi író számot vet kora eseményeivel, és őszintén módja el róluk véleményét. Sosem tett lakatot a szájára, egyértelműen, szépítés és mellébeszélés nélkül beszélt, nem törődve a mindenkori hatalom elvárásaival. Megszámlálhatatlan külföldi és magyar irodalmi díj birtokosaként irodalmunk elvitathatatlan tekintélyeként szemlélték növekvő számú hívei, de az állami kitüntetést, Kossuth-díjat csak 1996-ban kapta meg. A hatalom kegyosztói sosem szeretik az őszinte beszédet, még kevésbé a bírálatot.
Esterházy néhány közéleti cikke nyilván feldúlta kedélyüket, bal- és jobboldalon egyaránt. Ugyanakkor nevét és alkotásait egyre több nyelvterületen ismerték meg és a modern magyar próza zászlóvivőjeként tartották számon Angliától Oroszországon át Törökországig. (Ha pontosan számolok: 24 nyelven adták ki műveit.) Érdekelte, hány híres akadémia választotta tagjául? Aligha. Sikerre szomjas kortársai nyilván elszálltak volna, ha a berlini Akademie der Künstler tagjai lehetnének. Neki arcizma sem rezzent.
Egy grófi ivadék tud viselkedni, még akkor is, ha ellenségnek minősült a család, kitelepítés, jogfosztás lett osztályrészük. Ezek az évek mégsem száműzetésnek, hanem élettapasztalatokkal bővítőnek bizonyultak. A majdani pofonokra való felkészítését szolgálták. Némelykor rá kellett döbbennie, hogy a kor satuja senkit sem kímélt, még édesapját sem. De talán épp ez a felismerés telítette a gyengék, a kiszolgáltatottak iránt megnyilvánuló együttérzésére, olykor felháborodott védelmezésére. Mint tudjuk, a hatalmasok számára, akik szolgasorban tartják a nyomorultakat, ez is bosszantó, ellenszenves magatartás, amelyet hű kiszolgálóik sietve megbélyegeznek.
Nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének. Utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát. Hőstett volt, ahogy halálos betegsége szorításában hitet tett az írott szó mellett a könyv ünnepén. Megjelenését megrendítő, felejthetetlen gesztusaként értékelték mindazok, akik özönlöttek a megnyitóra. És hőstett volt az is, ahogy már-már objektív távolságtartással beszámolt betegsége előrehaladásáról a Hasnyálmirigynaplóban. Kevés megrázóbb olvasmányt ismerek. Egy ember, egy író, aki halhatatlan, szemközt találja magát az elkerülhetetlen véggel. Babits Mihály Jónás imájának emléke merül fel bennem olvasása közben: írni kell, amíg a Gazda engedi, amíg megrongyolt egészségünktől telik.
2015-ben a kórházban összefutott Cserhalmival, a színésszel (rákos beteg feleségét kísérte). Beszélgettek és egykettőre Istennél jártak, hogy magyarázatot találjanak az emberi szenvedésre. (Nincs magyarázat, csak beletörődés.) Nem is olyan régen valamelyik lapban beszélgetést olvastam a színművésszel. Elmondta, mekkora hatást gyakorolt rá az író, aki példát mutatott a türelemről, a belenyugvásról. Pedig – amint naplója mutatja – néha annyira szenvedett, hogy szinte nyüszített. Mégis írt. Az író ír, amíg teheti, mert ez a mestersége, ezzel gazdagíthatja az olvasókat, akik előbb-utóbb ugyancsak szembetalálják magukat az elkerülhetetlennel.
Esterházy készült erre a találkozásra. Készült, de egyetlen pillanatra sem veszítette el méltóságát. Fájdalmairól, megtöretettségéről csak naplójában vallott: „Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? - olvassuk a napló mondanivalójának összegzésében. – Hogyan rögzíti a napjait az író, akinek minden műve a valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az ’ontológiai derűvel’, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák?” Nem, a hasnyálmirigyrákba nem lehet beleszeretni, megszokni sem.
Írni mégis lehet róla és közben minden más egyébről is: a végső kérdésekről, életről és halálról is. Kosztolányi – Esterházy egyik kedvence – megírta rádium-élményeit, olvassuk a napló egyik bejegyzésében. „A Réz Pál-os kötetben rálapozok az írást követő versre. Ki más engedné meg magának a nyitó rímet? Ekkora pofátlanságot! Egy vézna kisfiú arcomba bámul / Amint kinézek fülkém ablakábul. Csodálatos. A beszámoló egyetlen szóval sem említi, nem is sejteti, miért van ott Kosztolányi. Mintha csak egy érdekes helyre keveredett volna, és akkor erről beszámol kedves publikumának. Milyen utolsó mondat! Élni, élni, föltekinteni a napra, vagy eltűnni, meghalni, s ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkaének, mint a gyermekgügyögés, és csak ennyi: Dö.”
Lassan elhalkul a dajka éneke. A nap azonban tűz tovább, és él tovább Esterházy Péter is. Ha máshol nem, az irodalomban és olvasói szívében.
