Két nap, majd háromszáz halott. Gyászolnak Nizzában, Isztambulban, Ankarában. A legmegrázóbb képtől nem tudok szabadulni: a nizzai korlát előtt lehatott fejjel sír egy húszéves forma fiú, és egyfolytában csak azt mondogatja: apa, tegnap nem tudtam elmondani…
Még mostanában is belém hasít egy szinte napra pontosan 45 évvel ezelőtti emlék. Anyám kórházban feküdt, az orvos szerint napjai lehettek hátra, formáltam magamban a szavakat, hogyan mondjam el neki, milyen hálás vagyok a szeretetéért, a reggelente az ágyamhoz készített friss zsömlékért. De a mondatok túl hamisnak tűntek, aznap valami semmiséget fontosabbnak tartottam, nem mentem be a kórházba. Másnap hajnalban hívtak, azon az éjszakán meghalt. Bennem szorult a mondat. Csak egy aznap órák alatt elszáradt fa meghagyott törzse emlékeztet rá: anyám és a barackfa együtt haltak meg.
Azóta is szeretném valahogyan megfogalmazni és elmondani a felnőtt gyerekeimnek: az élet egy pillanat és kiszámíthatatlan. Persze mindenkinek megvannak a maga gondjai, a családja, az élete, a megannyi megoldásra váró teendője, a saját gyerekei… De amíg élnek a szülők, a nagyszülők, addig örülni kellene minden pillanatnak, amit együtt lehet tölteni. Amíg beszélgetni lehet, amíg el lehetne mondani, amit olyan nehéz szavakba önteni. Amíg meg lehet kérdezni: ti jól vagytok? És amíg el lehet mesélni, mi minden történt velünk aznap.
De az ilyen mondatokat nagyon nehéz szavakba önteni. Marad a kertemben a mementónak meghagyott fatörzs, s emlékeimben egy friss kép, a nizzai fiú keservéről.
