Mielőtt bárki szemrehányást tenne a „nemszavazók pártja” kétségtelenül önellentmondásos fogalmának használatáért - mondván, hogy aki nem szavaz, annak aligha lehet pártja -, előhozakodnék a mentséggel: a történelemben volt ilyen elnevezésű politikai formáció. Volt, még ha tiszavirág-életű is, az Osztrák-Magyar Monarchia századfordulós világában. S ha most felidézem, ugyancsak ellentmondásos közéletünk megértésének igényével teszem. Merthogy napjainkban nagyobb mértékű a kormánnyal szemben az elégedetlenség, mint amennyit az ellenzéki pártok támogatottsági statisztikái mutatnak. Itt, ebben az egyáltalán nem lebecsülendő nagyságrendű közegben „helyezhető el” az említett fogalompár. Amit már csak növekvő számszerűsége miatt sem lehet elintézni azzal, hogy aki nem szavaz, az passzív és érdektelen, elmenekül az állampolgári felelősség terhe alól, s ezzel elveszíti a kritika jogát. Hogy a hallgatás kétértelműségébe rejtőzik, amikor a szabad véleménynyilvánítással kellene élnie. Az efféle magatartás esetében pártról beszélni értelmetlen, hiszen az szervezett és határozott programmal a minél szélesebb körű nyilvánosság befolyásolására törekszik.
Ámde az állampolgári hallgatás mögött sem mindig az érdektelenség vagy az egyéni sikertelenség okozta begubózás rejlik, hanem olykor nagyon is határozott ellenvélemény, amely feltételezhetően nem találja meg a maga kifejezési formáját a politikai kínálatban. A szavazástól való távolmaradásban pedig ott lehet a rendszerszintű kritika, amely a választás „intézményét” azért tagadja, mert nagyon határozott és pregnáns álláspontjának nincs megfelelő alternatívája. Még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy „beleáll” valamibe, amivel nem ért egyet. Valójában elutasítja mindazt, amit ma Magyarországon a politika produkál. Passzivitását nem a szubjektív érdektelenség motiválja, hanem az objektív kényszerűség: nem talál határozott meggyőződésének megfelelő politikai erőt, amelyre jó lelkiismerettel leadhatná a szavazatát.
Persze ezt is nevezhetjük kompromisszum-képtelenségnek. És a pártok védekezhetnek azzal, hogy a programokat magától értetődően nem az egyén, hanem a minél szélesebb társadalmi rétegek igényeinek megfelelően lehet és kell megfogalmazni. Csakhogy ez idő szerint Magyarországon a nem szavazó réteg sem csekély. És éppen a civil mozgalmak felerősödése jelzi, hogy a pártpolitikai értelemben el nem kötelezett csoportoknak nagyon is határozott véleményük van nemcsak a demonstrációkat közvetlenül kiváltó visszaélésekről, hanem politikai életünk egészéről is. A transzparensek a konkrét, a tiltakozást közvetlenül kiváltó ügyeket messze meghaladva mondanak félreérthetetlen ítéletet, amikor a kormányzat leváltását követelik. És teszik ezt az ellenzéki pártoktól függetlenül. Ahogy a Ligetért tüntetők esetében tapasztalhatjuk.
A balliberális ellenzék ilyen körülmények között remélheti, hogy begyűjtheti a kormányzattal szemben mutatkozó elégedetlenség miatt növekvő protest-tábor ha nehezen is, de mégis csak megszülető szavazatait. De ennek a lehetőségnek határt szab a minden korábbi kormányzati hibától mentes, „tiszta lappal” induló versenytárs, a Jobbik. (Persze ez a „tisztaság” mindjárt eliminálódik, ha a programjukat a demokrácia általános követelményei szerint tesszük a mérlegre.)
Egyre szélesebb társadalmi rétegekben tudatosul, hogy a kormányzat hibái, rossz döntései nem egymástól elszigetelt, véletlenszerű tévedésekből fakadnak, amelyeket végső soron egy-egy figyelmeztető demonstráció hatására korrigálhat, hanem a regnáló hatalom elvehetetlen sajátossága, az általa kialakított rendszer jellemző következménye. Ezért jutnak el egy viszonylag szűk területre korlátozott érdek-sérelemtől a kormányváltás határozott követeléséig. A részigazságnak minősíthető szempont elszánt képviselete az egész tagadásáig vezet. De ebbe az egészbe – ha nem is azonos hangsúllyal, de - beleértendők az ellenzéki pártok is. Amit természetesen ők sem akarnak tudomásul venni. A távolság csak kivételes alkalmakkor csökken a nem szavazók és az ellenzék között.
Érdekes és igencsak elgondolkodtató jelenség, hogy az ellenzéki politikusok közül jó néhányan a kvóta-referendummal kapcsolatban a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak. Merthogy maga a kérdésfeltevés is félrevezető. Rossz kérdésre ugyanis nem adható jó válasz. Ha valaki nemmel szavaz, az is részese lesz annak a hamis látszatnak, amelyet a kormányzat teremt. Vagyis itt az érdemi véleménynyilvánítás a hallgatásban, a részvétel elutasításában történik.
A hallgatás lehet nagyon is beszédes. A parlamenti választásoktól való távolmaradás esetében sincs ez másként. De ezt nem akkor és főleg nem utána kell tudomásul vennünk, hanem az előzetes felmérések alapján jóval korábban.
Ha jól emlékszem vagy tíz évvel ezelőtt egy statisztikai adatokkal foglalkozó intézet rövid cikket jelentetett meg ezzel a címmel: „Egy nem-létező párt nyerő pozícióban”. S persze ebben is, mint a nem szavazók pártjában, benne van az önellentmondás, hogy ami nem létezik, az nem is nyerhet. De az is benne van, hogy létre kellene hozni, ha valóban nyerni akarunk.
