Dél-spanyol városka mindenes boltja, beözönlik egy csapat húszas éveiben járó magyar lány és fiú. Egy kis bikaszoborral a kezében az egyikük mellém lép és az arcomba kiabálja: Nem-tu-dod-ez-meny-nyi-be-ke-rül? Nem-tu-dom – súgom a fülébe.
Amíg az orosz volt a kötelező nyelv az iskolában, még el lehetett nézni valakinek, ha Nyugat-Európában egy pohár vizet se tudott kérni. Azóta eltelt negyed század, mindenütt tanítanak angolt, németet, még spanyolt, olasz, franciát is. És mégis azt gondoljuk, hogy ha hangosan mondjuk a magunkét magyarul, majd megértik.
Olvasom a felmérést: a magyar egyetemisták jelentős része nem képes elfogadható szinten megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. Tavaly majd tízezer diploma került az egyetemeken, főiskolákon „talonba”, mert hiába abszolválták tulajdonosaik a záróvizsgákat, nyelvvizsga nélkül nem adják ki. Ez a szám évről évre nagyobb. Szolnokon, Kecskeméten, Nyíregyházán az a különös, aki a képzés végére leteszi a nyelvvizsgát is.
Lehetne persze okolni a silány diákanyagot, de legalább ennyire sáros a felsőoktatás is. Egyetemen tanító ismerősöm súgta meg: náluk az oktatók egy része sem beszél idegen nyelvet, nem olvas szakirodalmat, nem hallgat idegennyelvű előadásokat. Nem lesz ez másképp a kezük alól kikerülő hallgatókkal sem. Hiába mondogatja az emberminiszter, hogy a magyar oktatás jó úton jár, lassan kiderül, hogy zsákutca az általános iskola, a szakképzés, és nem jobbak a felsőoktatás kilátásai sem.
Amíg ebben nem lesz változás, marad jó hangosan a nikszdajcs, meg az öntudat, hogy „ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”.
