Az asszony levelet kapott, mint évek óta rendszeresen. Németországi nyugdíja miatt küldjön hivatalos értesítést arról, hogy még életben van. A holokauszt idején fiatal lányként, mint kényszermunkás, egy német repülőgépgyárban dolgozott, a precíz németek pontosan jegyezték a napokat, évek óta küldenek néhány tízezer forint értékű nyugdíjat a részére. Most, öt kemény euróval emelték is a nyugdíját. Egyszóval az asszony, mivel nem igazán járóképes, a lánya segítségét kérte, vigye le őt az OTP-be az igazolásért. A lány kivett egy nap szabadságot és kezdődött minden, ahogy szokott. Mama ül egy széken, lány az egyik ablakhoz megy az ügyintéző percek alatt kitölti az igazolást, majd viszi hátra pecsételésért a főnökhöz. Hosszú percek telnek el, mire előjön a főnök (lehet vagy húsz éves a fiatalember) és közli, hogy ezt bizony ő nem pecsételi le. Ugyan miért? A német nyomtatványon a mama asszonyneve és születési neve szerepel, s ez utóbbi nem azonos a bemutatott személyi igazolványon szereplő leánykori névvel. Tessék bemutatni a születési bizonyítványt - hangzik határozottan. Hogy az asszony botra támaszkodva ott ül, hogy a képe jól felismerhető a személyiben szereplővel, a rokkant igazolványon láthatóval, az érdektelen. Indulás haza, keressék meg a születési bizonyítványt. A nyolcvanhat évvel ezelőttit. Előbb sikerül megtalálni az 1948-ból származó magyarosítási papírt a belügyminisztérium igazolásával. Vissza az OTP-be. Déli egy óra van. A készséges ügyintézőnek kellemetlen a dolog, de nem tud segíteni. A főnök - mondja - ebédelni van. Jó húsz perc múlva itt lesz. A fiatalember másodmagával meg is érkezik, a lány mutatja az igazolást. Miről is van szó? Ja persze, maga kérte., hogy pecsételje le ezt a papírt. Az igazolásra pillantást sem vet, az újra ott ücsörgő rokkant asszonyra sem. Vígan pecsétel. Jó kedve van ízlett az ebéd. Sikerül a szívatás.
