Gyakran olyan filmek bukkannak elő a süllyesztőből, amelyek az idők során erősen megrongálódtak, vagy a sok használattól elkoptak, esetleg a cenzúra által megcsonkított filmeket állítanak vissza eredeti állapotukba vagy éppen elveszettnek hitt, de fellelt alkotások kerülnek közönség elé. Akár nagyjátékfilmről, akár dokumentumfilmről legyen szó, valamennyi felújított mű jellemzője, hogy művészileg jelentős értéket képviselnek. A különböző szekciók kor, műfaj és nemzetiség szerint szerveződnek.
A magyar film ez alkalommal is megkapta a kiérdemelt tiszteletet: a Cinematheque Française és a Clavis Film bemutatta Jancsó Miklós sorozatát, amely a mester csaknem negyedszázados munkásságát öleli fel. Tíz filmből áll a gyűjtemény, Jancsó olyan világszerte ismert alkotásait tartalmazza a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekből, mint a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Vörös zsoltár, a Csend és kiáltás.
Ezekhez a népszerű filmekhez csatlakozik hat olyan rövidfilm, amelyet eddig sosem vetítettek. Ugyancsak ez alkalomból mutatták be a “Cinéastes de nôtre temps” (Kortárs filmművészek) című kötetet, amelyben Marina Vlady, Martin Scorsese mellett Jancsó Miklós írása is szerepel. Bergamo után, ahol nemrégiben Jancsó emlékére retrospektív vetítést tartottak, most Bolognában is méltó módon elevenítették fel a nagy magyar rendező munkásságát. A Cinematheque Française értékmentő munkáját a filmkritikusokból álló zsűri díjjal jutalmazta.
A legizgalmasabb retrospektív azonban Marlon Brando pályafutását elevenítette fel. Elia Kazan szerint zseni gyanús színész volt. Többen, akikkel együtt dolgozott, őt tartották a XX. század legnagyobb színészének. Ezt erősítette meg Bernardo Bertolucci rendező és a legendás operatőr, Vittorio Storaro. A rendezvényen mindketten személyes élményeiket elevenítették fel. A kultfilmmé vált Utolsó tangó Párizsban keletkezésének kulisszatitkait tárta fel az olasz rendező, amikor visszaemlékezett, Brando előtt hány sztárnak ajánlotta fel a szerepet és ki hogyan reagált.
Az első jelölt Jean Louis Trintignant volt. Csaknem könnyek között tért ki a feladat elől azzal, hogy számára ez a történet túl sikamlós. Alain Delonnak viszont annyira tetszett a sztori, hogy producerként is be akart szállni, de azt meg Bertolucci nem szerette volna, ha kicsúszik a kezéből a döntés joga. Ezután jött Belmondo, aki szinte támadólag lépett fel, amiért általa pornográfnak ítélt forgatókönyvet kínáltak neki. De nemcsak a férfi főszereplőt volt nehéz megtalálni. A végül Maria Schneider által alakított női főszerepet először Dominique Sandának szánta Bertolucci, de tőle is csak visszautasítást kapott.
“Összeomolva tértem vissza Rómába – emlékezett a rendező -, amikor egy barátom kimondta Brando nevét. Álmomban sem mertem volna rá gondolni, hiszen a Keresztapával olyan legendává vált, hogy elérhetetlennek gondoltam. Néhány héttel később azonban a párizsi Hotel Raphaelben találkoztunk, ahol az én gyenge angolommal egy perc alatt összefoglaltam a szinopszist. Brando ezalatt mindvégig a padlóra szegezett szemmel ült. Amikor megkértem, nézzen végre a szemembe, azt felelte, azért bámulja a földet, mert arra vár, hogy abbahagyjam végre a lábammal az ideges dobogást. Ezzel megtört a jég, felengedett a zavarom, ő pedig rábólintott a szerepre. Még néhány napot töltöttünk együtt Párizsban, majd én utaztam hozzá Los Angelesbe a Mulholland Drive-i villájába, ahol Jack Nicholson volt a szomszédja és napokon át mindenről beszélgettünk, csak a filmről nem.”
Vittorio Storaro Francis Ford Coppola révén került munkakapcsolatba Marlon Brandoval. Éppen befejezte Bertoluccival a Novecento forgatását, amikor az amerikai rendező az Apokalipszis most! fotografálására kérte fel. Először érdeklődésétől távolinak érezte a vietnami háború témáját, de amikor elolvasta az ihletet adó Conrad regényt, kedvet kapott a forgatáshoz.
“A Fülöp szigeteken zajlottak a felvételek - elevenítette fel emlékeit Storaro. Azon a ponton, hogy miként jelenjen meg először a Brando által alakított Kurtz, hatalmas vita támadt. A történetben láthatatlanul ugyan, mégis nyilvánvalóan már a legelejétől ott van ez az alak, aki maga a borzalom megtestesítője. Napokig tartó meddő vita zajlott Coppola és Brando között. Már-már úgy tűnt, kenyértörésre kerül sor, amikor azt javasoltam Brandonak, hogy lassan, fokozatosan fedje fel magát ki-belépkedve egy halvány fénysugárba, amely arcának csak egy részét világítja meg. Ahogy lépésről lépésre felépítettük a jelenetet, az mindkettőjüket meggyőzte.”
A záróvetítésként bemutatott dokumentumfilmben Barndo is felidézi ezt az esetet, ám ő másként emlékszik: magának tulajdonítja az ötletet. Akárki fejéből pattant is ki a zseniális megoldás, az eredmény immár filmtörténeti jelentőséggel bír.
