Magyar kormányzati személyiségek az angol népszavazást úgy értékelik, hogy Brüsszelnek meg kell hallania a tagországok népeinek hangját és ebben a szellemben mindenestül meg kell újulnia az Uniónak is. Mindkét szempontnak van igazság értéke. Egyetlen nagy tekintélyű nemzetközi szervezet sem függetlenítheti magát a hozzá tartozó tagállamok népeinek, nemzeteinek akaratától és természetes, hogy gyorsan változó világunkban csak azok a közösségek tudnak eredményesen működni, amelyek a megújulás készségéről tanúskodó rugalmasságra is képesek.
Van tehát igazság a vonatkozó kormányzati kommunikációban. Van, de csak annyi, amennyi egy elromlott, mindig ugyanazt az időt mutató óra esetében: a mutatók nem mozdulnak ugyan, de napjában kétszer van olyan, egymástól tizenkét órányira lévő pillanat, amikor a számlapról leolvasható a pontos idő. És akkor, azokban a pillanatokban kellő naivitással, és még inkább elvakult önhittséggel, azt gondolhatjuk, hogy van egy pontos óránk.
Mert, ha mi joggal elvárjuk – és miért is ne várhatnánk el? -, hogy a hangunkat, szuverén véleményünket meghallják és kellőképpen értékeljék európai szövetségeseink, akkor nekünk is meg kell hallanunk a szövetségeseink Brüsszelből érkező hangját. Hiszen csak így alakulhat ki az egymáshoz közelálló felek érintkezését jellemző magatartás, a megegyezést munkáló dialógus, ami a diplomáciában leginkább elvárható volna. Sőt, azt is be kellene látnunk, hogy az Unióban még a nálunknál mégiscsak fontosabb szövetséges sem volt képes önmagában partikuláris céljainak megfelelő változásokat elérni. Mert a minden résztvevő számára előnyös és közös jövőt biztosító megújulás csakis az Unió iránt elkötelezett országok kompromisszum-készségén alapuló döntésétől várható.
Az angol kormányzatot azért éri a nemzetközi sajtóban egyre több kritika, mert az Unióhoz való tartozás kérdésében tanúsított következetlensége teret adott az euroszkeptikus politikusok demagóg szólamainak. Ebből is tanulhatnánk. Csakhogy a Fidesz-kormányzat nem tanulni akar, hanem mindig és mindenben önigazolást keres. S itt érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni a kommunikációjuknak azt a kitételét, amely az angol népszavazás eredményét minden további nélkül a "nép akaratának" tulajdonítja, amit Brüsszelnek tudomásul kell venni. Csakhogy az angol népszavazásban nem a népakarat nyilvánult meg, hanem az euroszkeptikusok - saját maguk által utólagosan bevallott - hazugsága vezette félre a közvéleményt.
Amikor tehát a Fidesz-kormány vezető politikusai a kilépésről szóló döntést a tiszteletet érdemlő népakaratra vezetik vissza, akkor bizony elárulják saját demokráciafelfogásuk hamisságát is: a hazug demagógiával félrevezetett állampolgárok, ha megfelelő többségbe kerülnek, akkor az ő véleményük a népakarat. Akkor, amiben ők hisznek, az a nemzet egyetemes érdeke. Ha pedig valaki veszi a bátorságot és figyelmeztet a tévedésre, az a nemzetét árulja el.
Sajátos, hogy a Fidesz politikusai a migráció ügyét úgy állítják be, mint az angol kilépés legfontosabb okát. Holott Nagy-Britanniában – mint utóbb kiderült – az az ígéret tette sikeressé az kilépés pártiak kampányát, amely szerint az uniós befizetések összegét kiválás esetén az egészségügyi rendszerre fogják fordítani. S ez egyértelmű hazugság volt.
De hát mit számít ez? Nálunk is lesz népszavazás, akkor mi még az angoloknál is jobban meg fogjuk mondani a véleményünket Brüsszelnek? Hogy megértsék? Mert nélkülünk semmit sem értenek? Mi ugyan nem akarunk kilépni az Unióból, de ha nagyon fölbosszantanak, még ez is megeshet.
Érdemes, hasznos ezzel fenyegetőzni? Az angol példa inkább arra int, hogy az ilyenfajta taktikázás visszaüthet. Az angol kormányfő ugyanazzal nyert választást, ami miatt most le kellett mondania: a népszavazás ígéretével tudott kormányon maradni, és most a népszavazás miatt kell lemondania.
Minden kilépés árt az Európai Uniónak. És itt eszünkbe juthat ő-excellenciája James Hacker „Igenis miniszter úr” című könyvének egy viccesnek szánt mondata: „Anglia külpolitikai célja legalább ötszáz éve változatlan: egy széthúzó Európa megteremtése”. Csakhogy a Brexit – ahogy Nagy-Britannia esetében máris tapasztalható – bumeráng-effektussal jár. S ennek következményei nemcsak a kormányra hárulnak, hanem az egész országra is. A skótok és az írek részéről elhangzó nyilatkozatokat tekintve egyáltalán nem biztos, hogy a káros következmények a szigetországban bármivel is enyhébbek lesznek, mint amelyek az európai közösséget sújtják.
Jobban tennénk ha mi sem arról, a nemzet nagyjainak díszkötéses albumába kívánkozó, egykori mondásról elmélkednénk, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Mert ebben a kijelentésben sincs több, mint az a bizonyos két pillanatnyi igazság, ami az álló óra és az előrehaladó idő között mutatkozik.
Inkább annak kellene tudatosulnia bennünk, hogy Anglia nélkül is van Európai Unió. Sőt, Magyarország nélkül is volt – elég hosszú időn keresztül. És igen, mi is éltünk az Unión kívül. Az is élet volt, de azt az életet még két pillanatra sem kívánhatjuk vissza.
