Még a „terrorvilág” előtt az egyik kollégám utasa volt annak a bukaresti gépnek, amelyik soha nem érkezett meg Budapestre. A TU 134-es nyolcadik sorába szólt a jegye, de átült a kilencedikbe, beszélgetni egy utastársával. Akik az előtte lévő sorokban ültek, kirepültek az összetört géptestből. Mind meghaltak. Amikor megállt a roncs a szántóföldön, a 9. sorból épségben ki tudott ugrani.
Egykori szomszédom tizenéves kislánya a Nyugati téri diszkóban volt azon a „bizonyos” estén. Nagyon csinos akart lenni, igazi nagylánynak látszani. Addig hízelgett a mamának, amíg megengedte, hogy felvegye a magas sarkú cipőjét. Szép volt benne, sudár. Amikor a tömeg tolongva menekült a helyiségből, megbicsaklott a bokája. Elesett. Halálra taposták.
Ismerősöm apósa lekéste a járatát, amire a jegye szólt. A földi személyzet hibázott: két perccel hamarabb zárták a kaput. Elnézést kértek, fizették a szállodáját, a jegyét a következő járatra érvényesítették. Ennek köszönheti az életét.
A minap Szentdomonkoson egy tizenegy éves fiú vidáman szaladt haza a boltból: friss paradicsomot vett, paprikát, lecsónak valót. Ismerte az utat, nem nézett a lába alá. A vízelvezető árkot fedő járda betonlapja törött volt, arra lépett rá. Megbillent alatta, ő az árokba esett, a súlyos betondarab agyonütötte.
Ötéves voltam. A házbeli fiukkal fociztunk a lépcsőházban. A labda bepattant a liftaknába, engem, a legkisebbet küldtek, nézzem meg hová esett. A védőrács alacsony volt, behajoltam. Nem vettem észre a közelgő liftszekrényt. A fejem odaszorult, a vészfék mentette meg az életem. Az a fék, amely sem azelőtt, sem azután nem működött.
Ennyin múlik egy élet.
