Újabban a klasszikus zene kedvelőit megmozgatja egy-egy hangverseny: Wagner-ciklus, Kocsis Zoltán estje, Fischer Iván szabadtéri koncertjei. Az emberek sokkal szívesebben szembesülnek egy szép dallammal, sikeres előadással, békével és harmóniával, mint a parlamentből kiszüremkedő hamis hangokkal. Hogy egyetlen hangszer is milyen szépen és kifejezően szólhat, annak bizonyítékául meg kell hallgatni Saint-Saëns Az állatok farsangja című művét, amely a maga nemében egyedülálló.
Talán az elveszített szépséget keresve álldogálunk sorban, hogy jegyet szerezzünk valamelyik hangversenyre, vagy szabad téren figyeljük nyitott lélekkel a felhangzó műveket. Keresünk valamit, amit szavakkal szinte lehetetlen kifejezni, ami a lélekben visszhangzik, hallatára megdobban a szív, s úgy érezzük, jobb, igazabb emberek lehetünk, csak megfelelő benyomásokat kell szereznünk. Schiller Örömódáját hallgatva Beethoven IX. szimfóniájában látni véljük az emberiség megbékélt tömegét, Bach passiójának dallamára könny csordul a szemünkből, átéljük saját szenvedéseinket is, Mozartot vagy Rossinit megvidulva követjük a cselszövések hálójában, hiszen tudjuk, végül „megtisztul a lélek”.
Az íróasztalom mellett lévő könyvespolcon már két sorban szoronganak a könyvek. Legközelebb hozzám egy tekintélyt parancsoló mű, Vásáry Tamás Üzenete. Szerzőjét, a kiváló zongoraművész karmestert sokan ismerik a hangversenytermekből, remek ismeretterjesztői sokakat vittek közel a klasszikus zenéhez. Néha előveszem, találomra kiválasztok egy lapot és olvasni kezdem. Üzenet, amely nekem is szól, s a zene lebírhatatlan szépségét, nagyszerűségét hirdeti. Jó néhány fejezetéből Kodály Zoltán szigorúan tekint ránk (felmérhetetlen segítségére volt Vásáry Tamásnak pályája alakításában).
Mintha azt kérdezné zordonan: hogyan sáfárkodunk örökségével, mi lett nagy elképzelése, az „éneklő Magyarország” sorsa? Mit válaszoljunk? Vannak tehetségek szép számban, ám Magyarország nem énekel, hanem gyűlölettől eltorzult arccal vádaskodik, kiközösít és üvöltözik. Kodály úgy gondolta, a zene, az éneklés a kezdete a nevelésnek, a kulturálódás legbiztosabb kiindulópontja. Mit szólna vajon, ha azt tapasztalná, hogy a fejekben nem a szépség és a megértés magvát vetik el? S mit szólna ugyanezt tapasztalva Babits Mihály és Klebelsberg Kunó, kinek elképzelését látványosan megtagadják azok, akik egyetlen sorát sem olvasták, és nem tudják, miért is tulajdonított akkora jelentőséget a nemzet jövőjének alakításában a felsőoktatásnak, amelyet az ő nevében véreztetnek ki? Egek! Kommunistából lett keresztények dobálóznak Klebelsberg nevével és eszméivel, amelyek közül talán az volt a legfontosabb, hogy a kultúra terén kell előnyt szereznünk Európa e részén, ahol minden honfitársunkat foggal-körömmel kellene védelmeznünk, s nem kitaszítanunk a nemzet egészéből!
Furcsa szemlélet uralkodik manapság nálunk. Nem a legszebb harmóniákat hallgatják azok, akinek előbbre kellene vinniük a magyarság ügyét, hanem a pénz csörgését, a húszezres bankók, utalványok zizegését. Fogalmuk sincs arról, mennyivel szebben szól Vivaldi Négy évszakjában a csendesen pilinckázó hóesés neszezése.
Maradjunk Kodály és Bartók, Babits és Móricz örökösei, míg lehet és hagyják. Szorítsuk szívünkhöz örökségüket, amíg azt is ki nem lúgozzák a nemzeti tudatból. Aztán úgyis már csak az üresség, a nagy üresség lesz a birtokunk és örökségünk.
