Az egyik legtöbbször félreértett gondolkodó, José Ortega y Gasset két tényezőre vezette vissza az európai civilizáció válságát. Az egyik a pragmatikus ész dominánssá válása az öreg kontinensen a műveltség rovására; ez pedig tagadhatatlanul összefügg az eltömegesedéssel, az önálló gondolkodásra képtelen tömegember uralkodó helyzetbe kerülésével az európai társadalmakban. A válság másik oka Ortega szerint a strukturális felépítés, amelynek orvoslására Winston Churchillhez hasonlóan egy Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta.
Most, hogy Nagy-Britannia lakossága a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) hagyományainak megfelelően a Brüsszellel való szakítás mellett döntött, igazolva láthatjuk a spanyol filozófus téziseit. A Brexit egyfelől az elitizmus kudarca. Sem az Európai Unió vezetői, sem a konföderációban való bennmaradás mellett kampányoló brit politikusok nem voltak képesek meggyőzni az EU-tagság előnyeiről az átlagpolgárt, akit elsősorban nyilván a kilépés rövid távú hozadéka, a csatlakozáskor feladott szuverenitás visszanyerése befolyásolt döntése során. A hajdanvolt brit birodalom iránti nosztalgiát csak erősítette a brüsszeli bel- és külpolitikával való elégedetlenség és az a tény, hogy London nettó befizetője az Európai Uniónak. Orbán Viktor ugyan megint csak hazabeszél és a menekültek kötelező elosztásának tervére utal, amikor a Brexit kapcsán „az emberek hangjának” meghallására szólítja fel az uniós bürokratákat, de tény, hogy a Brüsszelben született döntések kommunikációs előkészítése, illetve a nemzetállamokkal való egyeztetés mechanizmusa a jelek szerint egyelőre komoly kívánnivalót hagy maga után. Jobb esetben ellenzékbe szorult, populista politikai kalandorok, de ha a közép-európai térségre gondolunk, kiépült rezsimek is profitálnak már az EU legitimációs deficitjéből.
Ortegát igazolja annak veszélye is, hogy a brit kilépés egyfajta dominóhatást vált ki. Geert Wilders és Marine Le Pen máris jelezték, hazájukban maguk is kezdeményezni fogják az uniós tagságról szóló referendumot. Skócia ismét kiválni készül Nagy-Britanniából, Belgium kettészakadása egy flamand és egy vallon államra pedig folyamatosan napirenden van. Alig egy évtizede úgy tűnt, a vesztfáliai békerendszer végérvényesen a múlté, a nemzetállamok Európáját felváltja egy nemzetek feletti szervezet. Az EU vezetői azonban képtelenek voltak rászánni magukat, hogy az államszövetséget szövetségi állammá alakítsák át. A mélyebb integráció megtorpanását nagyban elősegítette a keleti bővítés, az újdonsült tagállamok egy részében ugyanis idővel felütötte a fejét egy sajátos, múltba révedő szeparatizmus. Orbán Viktor ugyan a Brexit ellenében kampányolt, de ezt az uniós támogatások megcsappanásától való félelmében tette; groteszk módon ugyanis a mélységesen euroszkeptikus magyar, illetve lengyel rezsimeket az Európai Unió finanszírozza. Történelmi tapasztalataink birtokában pedig kijelenthetjük, hogy a szuverén nemzetállamok megszaporodása az öreg kontinensen soha nem vezetett jóra. Az igazságtalan Párizs környéki békék nyomán létrejött közép-európai államocskák puszta létükkel szították a magyar revizionizmust, mely a hitleri törekvések sikeréhez nagyban hozzájárult. Annak pedig már az én generációm is tanúja lehetett, miként kísérték a jugoszláv államszövetség felbomlását, az önálló délszláv államok létrejöttét esetenként genocídiumba torkolló konfliktusok.
A brit külön-utas politika az unión belül persze egészen más vonásokat mutat, mint a közép-európai akarnokok dacos szembenállása mindazzal, amit Brüsszel képvisel. Az angolszász szolidaritásból és a demokratikus normák iránti elkötelezettségből fakadó Amerika-barátság legalább akkora prioritást élvez a brit diplomáciában, mint az Európához tartozás. Az 1991-es öbölháborút még egy nemzetközi koalíció vívta Szaddám Huszein rezsimje ellen. George W. Bush utóbb esztelennek bizonyuló iraki inváziójában tizenhárom évvel ezelőtt viszont jóformán egyedül London vett részt kontinensünk államai közül. Nagy-Britannia, mint mintademokrácia kilépését nem motiválta a közös európai értékek tagadása, a jogállamiság leépítését gátló uniós kontrolltól való megszabadulás igénye. Az önkényuralmi ambíciókkal rendelkező Orbán Viktor az utóbbi években sokat tett az EU kohéziójának fellazításáért, ám a Brexitet éppen a magyar, illetve brit kabinet indítékai közötti kardinális különbségek miatt elhamarkodottság volna a magyar kormányfő győzelmeként értékelni.
Azt a napot, amelyen a sorsdöntő referendum eredménye nyilvánosságra került, sokan máris „fekete péntekként” tartják számon. Akárcsak azt a pénteket 1929-ben, amikor a Wall Street-i tőzsdekrach bekövetkezett, s a gazdasági világválság kezdetét vette. Indokolt lehet az összehasonlítás abból a szempontból, hogy mindkét eseménynek komoly kihatásai vannak a világgazdaságra és közvetve a politikai folyamatokra is. Az Európai Unió a Brexit révén közel került ahhoz, hogy politikai értékközösségből visszaváltozzon gazdasági érdekszövetséggé. Egy „Európai Szén- és Acélközösség” azonban teljességgel alkalmatlan arra, hogy számottevő tényező legyen a világpolitika porondján.
