David Cameron öngólt rúgott, most már biztos, hogy a brit történelem nagybetűs része lesz, az ő nevéhez kötődik majd az Európai Unióból való brit kilépés kétes dicsősége. Az erről szóló fejezet akár azt a címet is viselhetné, hogy „Egy felelőtlen választási ígéret utóélete”. Cameron a referendum ígéretével nyerte meg fölényesen a parlamenti választásokat, de nem találta meg a megoldást arra, miként tartsa bent országát a 28-ak táborában. A tavalyi választási siker pirruszi győzelemnek bizonyult, a népszavazáson már nem volt elegendő sem a legyőzött politikai ellenfelek támogatása, sem Jo Cox mártíriuma – az elindított lavina maga alá temette a tűzzel kacérkodó Cameron miniszterelnökségét is. De maga alá temetett minden gazdasági érvet, minden rációt, és sajnos maga alá temetheti az Európai Uniót, az európai összetartozás eszméjét is.
A brit euroszkeptikusok a függetlenség napjaként ünneplik máris június 23-át, s lehet, hogy tényleg egy új virágkor köszönt a szigetországra az uniós „kolonc” nélkül, de az is lehet, hogy a következő népszavazáson már az újra-belépés lesz a tét. Merthogy a gazdasági érveken túlmenően vannak olyan érzelmi szálak is ebben a történetben, amelyek a „függetlenségpártiak” győzelmi mámorát rövidesen lehűthetik.
Nagyon úgy tűnik, hogy „a független” Egyesült Királyság jelenlegi formájában nem fog fennmaradni. Azt már a 2014-es skót függetlenségi referendum is megmutatta, hogy a brit egység is késélen táncol, s a skótokat elsősorban az uniós tagság elvesztésének félelme, nem pedig, vagy nem csak a brit egységtudat tartotta bent a királyságban. Ők jelezték, Skócia a közös Európában képzeli el jövőjét, s a Brexit győzelme esetén számolni kell a skót függetlenségi törekvésekkel. Az északírek pedig kilátásba helyezték az ír egyesülést. Egyértelmű, hogy az angol euroszkeptikusok továbbra is Nagy-, nem pedig skótok és írek nélküli Britanniát szeretnének.
És még valamivel nem számoltak, ami nagyon nehezen orvosolható károkat okozhat a „független” brit társadalomnak – a generációs és regionális ellentétek elmélyülésével. Cinikusan szólva most azok döntöttek az ország hosszú távú perspektíváiról, akiknek maguknak már csak rövid, vagy középtávú perspektíváik vannak.
Az Európai Unió és a távozó Egyesült Királyság, még ha némi vesztességgel is, de túlélheti és kiheverheti a gazdasági következményeket. A politikait annál nehezebben.
Nagy-Britanniában a jóléti sovinizmus diadalmaskodott, hiszen nyilvánvalóan a kelet-európai munkavállalók megjelenése szolgáltatta az adut az euroszkeptikusok számára. A magyar miniszterelnök a Brexit hírére azonnal úgy reagált, hogy Brüsszelnek meg kell hallania az emberek hangját, s a brit kilépést is a migránskérdés rendezetlenségének számlájára írta. Orbán viszonyulása kísértetiesen hasonlít Cameron tavalyi választási kampánybeli attitűdjére, amikor a pillanatnyi unióellenes hangulatot lovagolta meg sikeresen a referendum ígéretével. Cameron és vele Európa nagyon nagy árat fizetett ezért. Orbánnak is pillanatnyi politikai hasznot hoz a migránsokkal, megélhetési bevándorlókkal való riogatás, a Brüsszel elleni uszítás. De mi lesz akkor, ha a bevándorlásellenes hangulat terjedése nyomán a nyugat-európai magyar munkavállalók - mint megélhetési bevándorlók - hazakényszerülnek? Ők vajon kire szavaznának? És mi lesz akkor, ha a menekültkérdés maga alá temeti a közös Európát? Mi tudná pótolni az itthon kieső uniós forrásokat?
A lavina elindult, s migránsozással és Brüsszel szapulásával biztos, hogy nem lehet megállítani.
