Először egy Szabolcs megyei faluból érkezett a hír. Kétségbeesett pedagógus írta: a kitűnő tanulóknak a KLIK cirkuszjegyet küldött ajándékba. A Fővárosi Nagycirkuszba. Csak a gyereknek, és csak a cirkuszba, nem a vonatra. A csupa ötös gyerek hazamegy, boldogan mutatja a jegyet, várja az örvendezést, de a család belesápad. A vasút a szülőnek oda-vissza 8 860 forint, a gyereknek a fele. Az már több, mint 13 ezer. Ha van kistestvér, őt hogy lehetne kihagyni? Az újabb 4 430. A fővárosban a közlekedés fejenként úgy 1000. A cirkuszjegy a felnőttnek 1 900 és 4 500 között. Még ha egy perecet sem vesznek, ha otthon pakolnak zsíros-kenyeret útravalónak, akkor sem úsznák meg 15-20 ezer alatt. Miből? Hogyan? Sír a gyerek, szipog a mama, káromkodik tehetetlen szégyenében a papa. Akkor is, ha nem közmunkás. Ennyi szabad pénze ott szinte senkinek nincs.
A Facebookon tódultak a kommentek. „Balassagyarmaton a keresztfiam is ezt kapta.” „Baranyában is, Somogyban is, de nekünk nincs pénzünk, és másnak sem adhatjuk oda, mert az osztályfőnöknek rá kellett írnia a nevet, és a jegy nem átruházható.” „Debrecenig még elvinném Hajdú megyéből a két színjeles gyerekemet, de Pestre? Miből?” „A gyerekek most már megőrültek, utazni akarnak. De hát oda-vissza 440 km. Nem tudom, hogy oldom meg.” „Mi Leányfalun lakunk. Még nem mertem megnézni a cirkuszjegyek árát. Nem kell ahhoz szabolcsinak lenni, hogy nagycsaládosként kétszer is meggondoljuk, vásárolunk-e még négy jegyet, vagy hagyjuk kárba veszni ezt az egyet.”
Jöttek azért jobb hírek is: többen ajánlottunk egy-egy családnak útiköltséget. Néhol az iskolaigazgató talált egy segítőkész vállalkozót vagy szervezetet. Ahol tudott, az önkormányzat is próbált valamit segíteni, de hát szegény faluban pénztelen az önkormányzat is. Nyilas Misi ötgyerekes, szegény családból került a debreceni kollégiumba. Ő is kitűnő volt. Ma ő is a könnyeit nyelné, zsebében gyűrögetve a soha be nem váltható belépőt.
Nem tudom, hány gyerek pityergett a bizonyítványosztás után otthon. Nem a bukottak, hanem a legjobbak. Illetve tudom. A honlap büszkén adta hírül: „A KLIK örömmel működött közre, hogy minden kitűnő tanuló bizonyítványa mellé eljussanak a cirkuszjegyek”. Szám szerint 112 ezer, az ország 2000 állami általános iskolájába. A cirkuszvállalattól kapták, akik nyilván jót akartak. Az ügyvezető igazgató, aki egyben miniszteri biztosként felel a „nemzeti cirkuszművészeti stratégia” kidolgozásáért, szép levelet írt: „A jövő generációjának helyes, hatékony felnevelése közös felelősségünk.” Nem neki, hanem az oktatás irányítóinak kellett volna végiggondolniuk: ez a „helyes, hatékony” nevelés nem készíti-e fel túl korán és túl durván a gyereket az életre? Arra, hogy az ő jelese nem ér annyit. Hogy aki szegény, annak nem jár ugyanaz. Különben is: minek tanul jól, a papírforma szerint neki bukdácsolnia kellene, majd pár évnyi tanárszomorítás után túlkorosként kiesni az iskolarendszerből, és 16 évesen beállni közmunkásként az apja mellé. Mindörökre. Minek ehhez cirkuszba menni, piros fülekkel a bűvésznek izgulni, bohócon nevetni, együtt tapsolni a többiekkel? Csak hiú reményeket ébreszt, hogy ő is közéjük tartozik. De nem. Már most sem, jobb, ha hamar megtanulja.
112 ezer jegy. Mondjuk az ötöde a pesti iskolákba jut, onnan legalább útiköltség nincs, bár kísérő jegy ott is kell. Marad vagy 80 ezer. A hivatalos statisztikák szerint a gyerekek 42 százaléka szegény. Egy átlagos 2 gyerekes család legfeljebb havi 8 ezret tud félretenni váratlan kiadásokra. Ha épp nem romlott el a mosógép, vagy nem kellett gyógyszert venni, akkor sem futja belőle az utazásra. Vagyis több mint 30 ezer családban sír valaki az elmaradó cirkuszért. Ugyan már, mi az! A központosított iskolaügyben nem lehet minden egyéni nyavalyára odafigyelni. Itt egyenirányítás van, amelyik egyengyerekeket képzel el. Úgy kell annak, aki kilóg. Pláne lefele.
Szívtelen, érzéketlen, kőagyú bürokraták - átkozódtam először. Kapjatok prémium helyett ingyen belépőt az amerikai elnök fogadására! Repülőjegy és szállás nélkül. Megjelenés kötelező, de frakkban. Aztán rájöttem: nem szándékos rosszindulatról van szó. Csak a közöny, elzárkózás, rideg empátiahiány állami kötelezettségéről. Ez már nemcsak a szolidaritás sorvadása, hanem az odafigyelésé is: már képtelenek arra, hogy akárcsak egyetlen percre elképzeljék a másik ember életét, számon tartsák gondjait. Aki szegény, az olyan idegen nekik, mint egy marslakó. Ismeretlen és veszélyes. Jobb nem közel menni hozzá és sorsához. Hátha fertőz. Menjenek arrébb, lepusztult régiókba, gettónegyedekbe, zsákfalvakba. Ne kelljen látni. A kereszténydemokrata frakcióvezető úgy vélte: a gyerekek csak rossz szokásból nem reggeliznek otthon. A miniszter a Hiltonban ebédeltette néhányukat, ínyenc, gazdagoknak való menüvel. Tartsatok kecskét! Szedjetek gombát! 47 ezerből meg lehet élni. A mozgássérült, beteg gyerekek iskolája elé kiteszik a „Megállni tilos” táblát. „Maximum 10 méterekről vitatkozunk!” - értetlenkedik az önkormányzati képviselőnő.
Nem. A távolság nagyobb. „Ingyencirkusszal” nem lehet áthidalni.
