Nem csak Semmelweis korában jellemezte a meg nem értés, a széthúzás, a különböző egyéni érdekek mentén történő cselekvés a társadalmat, és az egészségügyi dolgozók nagy táborát. Saját korában őt sem értették meg, és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az „anyák megmentőjeként” adózhattunk emlékének. Az egészségügyi dolgozók megbecsülése, tisztelete 2016-ban Magyarországon - nincs rá jobb szó - megtépázott.
Pedig nincs még egy ilyen hivatás, ami ennyire a humanitásra, empátiára, az önzetlenségre, épülne, mint azoké, akik ezen a területen nap, mint nap a kórházakban, szakrendelőkben, az egészségügy ellátórendszerében szakmai tudásukat, idejüket, szeretetüket és szorgalmukat – nem ritkán családi életüket is – feláldozzák azért, hogy segítsenek a beteg, kiszolgáltatott embereken.
Különös hívatás az övék. Nem panaszkodhatnak a beteg ágya mellett, hogy végtelenül kimerültek. Titkolják, hogy mennyi stressz éri őket a több évtized alatt lehúzott műszakokban. A beteg soha nem fogja megtudni, mennyit fáj a lábuk, hogy időnként görcsöl a gyomruk a feszültségtől.
Aki csak felületesen ismeri, miből áll a nővérek dolga, azt gondolhatja, semmiség. Körbe viszik a lázmérőt, beadják a gyógyszereket, megigazítják, esetleg újra húzzák az ágyat. Aki állt már egy gyógyszeres szekrény előtt, az tudja csak, milyen időigényes és erős figyelmet kíván a gyógyszerelés, amiben soha nem szabad tévedni. De az egészségügy mai viszonyai között ők járkálnak a hiányzó gyógyszerek után is, manapság a nővér dolga futni a gyógyszertárba, ha azonnal kell egy gyógyszer, ami nincs az osztályon.
Nem verik nagydobra, ha az osztályon az egyik beteg elköltözik az élők sorából. Úgy intézik, hogy a többiek ne tudják, mi történik a szobájuk ajtaján kívül, legfeljebb annyit vesznek észre, hogy a hívására nem válaszoltak azonnal. Arról az érzésről is legfeljebb csak otthon mesélnek, milyen dermesztő a jeges félelem, mit jelent az a mondat: „Majdnem elvesztettük...” És a megkönnyebbülés, ha bekövetkezik a csoda.
Naponta tapasztalják, mi az akut helyzet, mit kell tenni, amikor a szervezet összeomlik, és a dolgok rosszra fordulnak. Rohannak a műtőbe, ezerrel nyomják a folyadékot, társuk rutinszerűen cseréli az oxigénpalackot, száguldanak a megrendelt vérrel a műtőbe. Másra sem tudnak gondolni, csak arra, istenem, élje túl a néni, vagy a bácsi a beavatkozást! És őszintén aggódnak, hogy talán nem sikerül.
Soha nem képesek maguk mögött becsukni a kórház ajtaját, nem tudják letenni a „munkát” a műszak végén. Mindig magukkal visznek egy darabot beteg életéből. Nem mondják el, szoktak imádkozni azért, hogy másnap is ott találják az ágyában azt, akit előző nap olyan nehéz szívvel hagytak magára. Azt sem, hogy velük is megesett, hasonló betegségben vesztették el valamelyik családtagjukat. Ettől más lesz a kezük érintése, emlékező, és kísérő, titkot hordozó.
Na és a vég. Amikor nekik kell őrizniük a haldokló utolsó szavait, mozdulatait, mert sokszor a hozzátartozó erre már nem kíváncsi.
Titkolják, de ők is lehetnek betegek. Sokszor lázasan is dolgoznak, megesik, ők maguk rosszabbul érzik magukat, mint a rájuk bízott betegek. Műszakkezdéskor ott vannak akkor is, ha előző nap mutatta ki a röntgen a porckorongsérvet. És emelik újra és újra a beteget ha kell, legfeljebb akaratlanul összerezzennek egy-egy mozdulatra.
Mit szól a családjuk a sokadszorra is bevállalt túlórához? Netán beteg a gyerekük, akit otthon magára hagytak egy csésze teával? Nem tehetnek mást, nincs, aki a helyükre álljon. Sokan közülük idős szülőket ápolnak, és csak műszak előtt és után tudják ellátni őket, kevéske fizetésükből kénytelenek vigyázót fogadni, aki napközben ellátja, gondozza a papát, a mamát.
Hazaviszik megannyi titkukat. Otthon beteszik rejtett ládájukba, magukba zárják, s egy életen át cipelik nehéz teherként, mindazt, amit megéltek a kórtermek fehér falai között.
Legalább az év egyetlen napján, július 1-jén mondjuk köszönetet az egészségügy napszámosainak mindezért!
