A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, amit idén huszonnyolcadik alkalommal rendeztek meg, nem mindig erre a névre hallgatott. Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja volt hosszú ideig a becsületes neve. Az úgynevezett szocialista években, sok tekintetben el voltunk zárva a határainkon kívül rekedt magyar teátrumoktól. Hébe-hóba jöttek csak vendégszerepelni hozzánk, nem ismertük a művészeiket, leginkább tán az a képzet alakult ki róluk, hogy hősies őrzői a magyar nyelvnek, némiképp ódivatú módon játszanak és esetleg még némi csendes lesajnálás is volt velük kapcsolatban, hogy nem igazán jók.
Aztán lett nagy ámulás, amikor a rendszerváltás környékén omladozni kezdtek a falak, szaporodtak a vendégjátékok, és szembesülnünk kellett azzal, hogy bizony-bizony Erdélyben, vagy éppen délvidéken, felvidéken olykor izgalmasabb, eredetibb, korszerűbb, a miénktől sok tekintetben eltérő, és nem ritkán nívósabb színjátszás folyik. Látni kellett a bajokat is, hogy például a színészképzés kényszerű kimaradása, meg az elvándorlás miatt, a színházak jó részéből hiányzott a középgeneráció, feltörekvő fiatalok, nagy és kevésbé nagy öregek voltak inkább, akiknek a játékstílusa nem feltétlenül egyezett.
Ez például tanulmányozható volt a Lorenzaccio mellbevágó, nagyszabású, lenyűgöző, mégis hibákkal is teli előadásában, ami Temesvárról érkezett egykor hozzánk, az Új Színházba. Az évad egyik legjobb előadását láttuk, melyben a két harsogóan fiatal főszereplő, Balázs Attila és Demeter András közül az utóbbi alighogy kikerült a főiskoláról, 24 évesen már a Temesvári Csiky Gergely Színház direktora lett. És egy olyan városban, ahol már igencsak lecsökkent a magyarok száma, igényes színházat teremtett, tehetségeket odacsábítva, nézőszámot növelve, és román nyelvű feliratozással román publikumra is számítva. Lett belőle kulturális ügyekért felelős államtitkár, jelenleg a Román Közszolgálati Televízió Produkciós Házának vezetője, egyúttal a Román Nemzeti TV-Színház igazgatója. Balázs Attila pedig jó ideje átvette az igazgatást. De azért játszik is, most éppen a Hair című musicalben kissé túlkoros George Berger, ő a hippi csapat vezetője, aki társaival együtt kétezer mérföldre is elmegy, hogy besorozott barátját megpróbálja kihúzni a csávából, megmenteni attól, hogy a háborúban öljön, vagy őt öljék meg. Belóg a laktanyába, hogy barátja egy éjjelre kimehessen a barátnőjéhez, de éjjel egy gyors riadó keretében elviszik a háborúba, és ott hal meg, a mostani verzióban öngyilkos lesz.
Balázs jelentős produkciók jelentős színésze. A mostani előadás nem tartozik a fontosak közé, de működőképes, lendületes, játékkedvvel telített. Nem mindig töltődik meg tartalommal, inkább színvonalas szórakoztató produkciónak nevezném. Érződik a társulat energikussága. Mozgalmas Gyenes Ildikó koreográfiája, ami érzékelteti a fiatalok nyughatatlanságát, azt, hogy nem érzik jól magukat abban a világban, ami menetrendszerűen háborúkat robbant ki, álságosan hazug látszatrendet teremt. Próbálnak kilépni belőle. Szigetet teremteni magukra, figyelni a másikra. Az azért nem érződik Puskás Tamás rendezésén, hogy annyira lázadnak a fiatalok, hogy szét akarnák feszíteni a meglévő kereteket, akár a színháziakat is, hogy bárkit is különösen megbotránkoztatnának. Ez végül is, egy élvezetes, kicsit bulvárba hajló, jó ritmusú produkció, néhány hamis hanggal, magnóról szóló zenével, amit soha nem szeretek. Szívesen néztem, de nem kavart fel.
Felkavart viszont A nők iskolája, mert annyira rossz, sőt csapnivaló volt. A marosvásárhelyi Spectrum Színház úgy játszott Moliere komédiát, hogy egyszer nem fordult elő, hogy a nézőtér egésze nevetett volna. A színészek mórikálják magukat, próbálnak vicceskedni, modorosak és nem kell hozzá énekelniük, hogy prózában is hamisak legyenek. Szélyes Ferenc öreguráról egy pillanatra nem hihető, hogy végzetesen belehabarodott a nevelt lányába, ehhez szinte lángolnia kellene a vágytól, éreztetni a fájdalmát annak, hogy nem kap viszonzást, éreztetni azt, hogy egy öregember is lehet szerelmes, megcsillantani akár a tragikum lehetőségét. Ha mindez nem történik meg, akkor maradnak az üres klisék, modorosságok, amik a többiek játékát is jellemzik, Török Viola nehezen végigülhető, unalmasan érdektelen előadásában. Semmilyen fogódzót nem találok ahhoz, miért került ez a produkció a fesztiválra, még ha nem is a versenyprogramba.
Nem állítom, hogy Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmje nyomán készült darab, aminek egy másik verziója Budapesten, a Mikroszínpadon is látható, nem untatott gyakran Pataki András rendezésében. De abban legalább láthatunk egy jelentős színésznőt, Farkas Ibolyát, aki nem azt mondom, hogy igen jó a szerepben, de a fajsúlya érződik. Hihető, hogy világjáró zongoraművésznő, aki pályájának szentelte egész életét, elhanyagolta két lányát, akikkel csak hét év után találkozik, és teli van konfliktusokkal a szembesülés. Egyik fő baja az előadásnak, hogy ellentétben a pesti variációval, nincs humora, és a túl sok drámázás, szenvedés, lelkizés, monotonná válik.
Humora különben nincs a Piaf menet című előadásnak se, de attól az még igen komoly teljesítmény, és olykor mellbevágó produkció. Elképesztő, hogy amikor színpadon kívülről meghalljuk Mezei Kinga hangját a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójában, akkor mintha Piafét hallanánk. Erős ez a hang, a végtelenségbe szárnyaló, temérdek fájdalom, gyötrődés, megélt kín van benne, ahogy Mezei művészetében szintén. Bámulnivaló energiákkal rendelkezik. Tán nem saját magát kellett volna rendeznie, mert ha lett volna egy külső szem, esetleg nem csúszott volna bele ő is a monotonitás hibájába. Ebben sokat segített volna a humor, az az önirónia, sőt gúny, amivel Piaf rendelkezett, és amit jeles magyar megtestesítői, Gyurkovics Zsuzsa, Vári Éva, Botos Éva meg is mutattak. De ettől függetlenül, bámulatos, amit Mezei csinál.
Az új lakó (Francisco Alfonsín)
És bámulatos Az Új lakó előadása is a bukaresti Nottara Színház előadásában, ami díszelőadásként került a fesztiválra. Ehhez az adta az alkalmat, hogy Tompa Gábor 25 éve igazgatja a kolozsvári magyar teátrumot. Ebből az alkalomból köszöntötték őt, és kiállítás is nyílt a Művészetek Házában. Az Új lakót másodszorra láttam, és megint intenzíven hatott rám. Ionesco darabjában életében utoljára költözik új lakásba egy idősödő férfi, akit spanyol színész, Francisco Alfonsín játszik káprázatosan. Két szállítómunkás pedig hozza és hozza az emlékeket megtestesítő régi bútorokat, tárgyakat, relikviákat, amik Helmut Stürmer intenciói szerint gyönyörűek, veretesek, csaknem megszólalnak. És egyre csak érkeznek és érkeznek, körbeveszik gazdájukat, totálisan elárasztják a lakást, úgy, hogy szinte már lépni sem lehet benne. Tán meg is fullad közöttük a férfi, annyira nem tud a múltjától szabadulni. Kár, hogy a magyar feliratozás szinte végig olvashatatlanul halvány volt, ezzel még nagyszerű produkciók hatása is lerontható.
A Hippolyt, a lakájban Schneider úr és a nagyzoló felesége (Fülöp Zoltán, Márdirosz Ágnes)
A jókora befogadóképességű Várszínpadon általában szórakoztató produkciók mennek. Ilyen persze a Hippolyt, a lakáj is, ami a Csíkszeredai Csíki Játékszín prezentálásában került színre, Csiki Zsolt rendezésében. Ez a társulat már nem először rukkol elő zenés produkcióval, úgy, hogy azért nem mindenki énekhangja acélos, nem is mindenki táncol géppuskalábú fergetegességgel, mégis hatásosak, soha nem ízlésficamosak az ilyen jellegű produkcióik. Jól játszanak ugyanis. Humoruk van, és képesek kicsit az egyszerű történetek mögé látni, például ebben az esetben evidenssé teszik, hogy az újgazdag úrhatnámság milyen átok mindenkinek, és mennyire nevetségessé teszi az embert. A Schneider Mátyást adó Fülöp Zoltánnak, már hitele van a kisvárdai deszkákon, méltán kap színpadra lépésekor fogadótapsot, a közönség tudja, hogy jót várhat tőle, és ezt meg is kapja. Ezúttal nála lényegesen fiatalabb férfi, Veress Albert alakítja Hippolytot, vagyis középkorú leckéztet időset, ennek is van némi plusz jelentése. De alapjában véve az egész produkció könnyed, szórakoztató, tele van játékkedvvel, amit igencsak értékel a publikum.
Mind több, nem a határon túlról érkező produkció kerül a programba, ezért is keresztelkedett át a rendezvénysorozat Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Ez egyébként vitatható, sokan vitatják is. A hang című produkciónak az ExperiDance Production tánckarának és a Békéscsabai Jókai Színház művészeinek együttműködésében, ettől még harsogó sikere volt. Frank Sinatra élete elevenedik meg előttünk, Szomor György rendezésében, Román Sándor koreográfiájával. Ebben az esetben aztán van fergeteges tempót diktáló tánctudás, vannak megfelelő énekhangok, de a figurák kissé sematikusak, leginkább azt a célt szolgálják, hogy eljussunk egyik daltól, egyik revüképtől a másikig. Biztos kezű profizmussal, garantált hatásossággal megvalósított produkció.
A kisvárdai fesztivál már kevésbé találkozó, mint régen, amikor a társulatok jó része még nem utazott haza fellépése után, nézték egymást a különböző együttesek. Ezt a jól bevált gyakorlatot kellene visszahozni. Az azonban semmiképpen sem elvitatható, hogy ez a fesztivál változatlanul az egyik legfontosabb hazai színházi fórum.
