Ne bánd: Ki zúg? Ki átkoz? Kardot rád ki ránt?
Macbeth legyőzve nem lesz, míg csak a
Birnámi erdő nem mozdul maga. (Shakespeare)
Elemzések sora szól arról, hogy Orbán Viktor 2010-ben alkotmányos puccsot hajtott végre, és a kétharmados parlamenti többség birtokában felszámolta a III. Magyar Köztársaság minden parlamentáris és demokratikus vívmányát: egypárti alaptörvényt kreált a konszenzusos Alkotmány helyére; saját szolgálatába állította a korábban független hatalmi ágakat a köztársasági elnöktől az Alkotmánybíróságon és az önkormányzatokon át egészen a közmédiákig; ráadásul még az országot is átnevezte. Ebből a sorból természetesen nem maradhatott ki a választási törvény sem, amelyet az új rezsim úgy alakított ki, hogy az elkövetkező választásokon a győztest jutalmazza, és értékelje le az ellenzékbe szorult politikai erőket.
A rendszerváltás szándékát Orbán korábban nem hirdette meg nyilvánosan, hacsak nem tekintjük ilyennek a 2009 szeptemberében, zárt körben elmondott kötcsei beszédét. „Megvan a reális lehetősége annak” – árulta el a Fidesz elnöke a „polgári piknik” gondosan kiválasztott résztvevőinek –, „hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”
Azóta egynémely elemzők már felfedték, hogy Orbán Viktor nem a nemzetközi pénzügyi válság hatásainak leküzdésére vizionált – természetesen saját magára szabva – egy új, „hatékony” pártállamot, hanem már hosszú idő óta ennek az új hatalmi berendezkedésnek a szándéka vezérelte. A tervezett centrális erőtér jövendőbeli nagy kormányzó pártjának elnök-várományosaként már ez volt a szándéka akkor is, amikor liberálisból átigazolt a megroggyant konzervatív oldalra, és vezérpárként betagolta a Fideszbe vagy a Fidesz alá a kisgazdák, a kereszténydemokraták, az MDF és a MIÉP erre vállalkozó részeit. Ez volt a célja, amikor marginalizálta a betagolást nem vállaló konzervatív erőket. Ez lebegett a szeme előtt, amikor a progresszív, szocialista és liberális pártok és mozgalmak teljes és végső megsemmisítésének szándékával működött együtt a politikai alvilággal a 2006-os őszi zavargások idején. Ez a stratégiai cél vezérelte, amikor 2002-t követően ellenzékben minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon folyamatosan akadályozta a kormányzást és a parlament normális működését. És nem utolsó sorban: hosszú évek óta ennek érdekében alakította ki a Fidesz gazdasági és média-hátországát, és ennek érdekében működtetett 2010 előtt egy árnyék-államot is.
2010-ben Orbán Viktor gyalázatos terve megvalósult: összeomlott a III. Magyar Köztársaság, a demokratikus erők nemcsak a kormányzati hatalomból, hanem részben a parlamentből is kiszorultak. „A Fidesz parlamenti teljhatalma, amelyet ráadásul a Fidesz radikálisaival szellemi rokonságban lévő neo-nyilas párt parlamenti megjelenése is kísér, a rendszerváltás célját és értelmét megkérdőjelező, a többpárti plurális demokráciát és a piacgazdaságot, Magyarországnak az európai civilizációhoz való felzárkózását veszélyeztető bonapartista fordulat” – fogalmazta meg a Népszava hasábjain e sorok írója már 2010 májusában, röviddel a választásokat követően. Ma már nem kétséges, hogy a bonapartista fordulat megvalósult, s a köztársaság romjain létrejött egy új, orbanista pártállam.
Bár sokaknak ez meglepetés volt, ám a totális rendszerváltás lehetősége Orbánt nem érte váratlanul: kész forgatókönyvek, kimunkált koncepciók és kidogozott törvénytervezetek sora állt rendelkezésére a parlamentáris demokrácia kiüresítésére és a demokratikus közélet letarolására. És Orbán nem habozott: a hazai demokratikus közvélemény és a jelentős nemzetközi tiltakozások ellenére keresztülvitte akaratát.
2014-re a megroggyant demokratikus erők megpróbálták összeszedni minden erejüket, hogy legalább a kétharmados kormányzati többséget felszámolják. Ám ez az igyekezet csak addig terjedt, hogy identitásviták égisze alatt megmagyarázzák, hogy ki, miért nem fog össze a másikkal. És történt ez annak ellenére, hogy sokan már akkor is nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy a centrális erőtérre szabott új, orbanista választási törvény alapján csak és kizárólag a szavazatszám maximálását biztosító összefogás esetén van lehetőség a fideszes kétharmad visszaszorítására. A belterjes pártérdekek és személyes politikusi ambíciók fogságában vergődő ellenzéki pártokat még a választási matematika szigorú összefüggései sem józanították ki, és az összefogás hiánya végül fenntartotta Orbán hatalmát.
Néhány elemző már akkor is felvetette, hogy kizárólag a választási matematika alapján – azaz az egyes pártok „várható” szavazatainak egyszerű összeadásával –, nem becsülhető meg előre a közös programmal, koordinált kampánnyal és közös, minden demokratikus partner által feltétlenül támogatott jelölttel (és mindezen túl akár közös listával is!) történő indulás esetén elérhető szavazatok száma. Ki kellene iktatni, mutattak rá sokan, mindazokat a gátakat, amelyek elbizonytalanítják, vagy eltaszítják az egyes baloldali pártok szavazóit a közös jelölt támogatásától, és erősíteni kell mindazokat a vonzáspontokat, amelyek nemcsak a biztos pártválasztó szavazókat, hanem még az elbizonytalanodott, elkeseredett, hitevesztett demokratikus érzelmű polgárokat is a sikert ígérő közös jelöltek, és nem utolsó sorban a demokratikus rendszerváltást ígérő közös program mögé állítják.
Bizonyos értelemben 2014 választási kudarca történelmileg jelentősebb tanulságokat kínál, mint a 2010-es bukás. Akár azt is hihetnénk, hogy a baloldali pártok levonták ezt a tanulságot, amikor 2015-ben egy megüresedett fideszes képviselői helyre sikerrel támogattak egy független, a politikai ismeretlenségből előlépő jelöltet Veszprémben, s ezzel, legalábbis formálisan, odalett az orbáni centrális erőtér kétharmados parlamenti többsége. Ám a megvilágosodás nem tartott soká: néhány héttel ezelőtt országos publicitás kapott a baloldali pártok marakodása a lakosságát tekintve mindössze 21. magyar város megüresedett képviselői helyének betöltése körül. A szituáció tulajdonképpen tét nélküli volt, hiszen azt már előre lehetett tudni, hogy a dunaújvárosi önkormányzati testület fideszes többségét nem fogja megrázni, ha egy korábbi fideszes képviselő helyét egy baloldali képviselő foglalja el. Ám a szimbolikus jelentőségű esemény is fontos esemény a politikában, s ez most csak azt fedi fel, hogy a baloldal csetlő-botló pártjai közötti vita és együttműködés kérdésében változatlanul helyi pártérdekek és a személyes ambíciók a meghatározók.
Az utólagos elemzések ismét csak a választási matematika érveit hozzák elő: a leadott szavazatok alapján egy közös MSZP – DK – PM jelölt legyőzte volna a Fidesz jelöltjét. Hát igen, 3 szavazattal legyőzte volna, ha csak azok a baloldaliak mentek volna el szavazni, akik most is ott voltak; ha a baloldaliak a közös jelöltre, a jobboldaliak pedig saját pártpreferenciájuk szerint ugyanúgy szavaztak volna; ha a baloldali összefogás nem gerjesztett volna nagyobb szavazói hajlandóságot a Fidesz szavazói között is; és, végül, de nem utolsó sorban, ha a közös baloldali jelölt nem taszította volna választási együttműködésre az amúgy is politikai vadházasságban élő Fideszt és a Jobbikot.
A dunaújvárosi tapasztalat alapján a nyomtatott és elektronikus média felületein, de blogokban és beszélgetésekben is gyakran a 2018-as parlamenti választásokra alkalmazandó látványos következtetéseket vonnak le jó szándékú, ám hol elkeseredett, hol dilettáns hozzászólók. A választási matematikából hamarjában levont alkalmi felvetések nem alaptalanok ugyan, de az okfejtésekben túl sok a „ha”, túl sok a feltételezés. A Kettős Mérce elemzője keserűen állapítja meg, hogy a választási összefogás mantrája végső soron káros és hazug, mert azt az illúziót kelti, hogy csak ezen múlik minden. A dunaújvárosi választás lehetőséget ad arra, hogy ismételten kifejtsük: a demokratikus erők összefogását nem a választási matematika külső kényszere alapján kell kialakítani.
Hogy egy matematikai megfogalmazással éljünk: a közös jelölt a választási siker „szükséges, de nem elégséges” feltétele. A 2018-as politikai sikerhez túl kell lépni a választási matematika logikáján. Túl kell lépni, mert a cél nem csak egy kormányváltás, pontosabban a cél nem csak kormányváltás. Túl kell lépni, mert a cél az orbanista pártállammal mindenben szembeforduló, demokratikus IV. Magyar Köztársaság létrehozása. Alapvető fordulatra, demokratikus rendszerváltásra van szükség, és ezt pusztán parlamenti választásokkal, különösen a fideszbolsevik centrális erőtérre szabott választási törvény alapján, önmagában, nem lehet megvalósítani.
Mit kell tegyenek a demokraták, a józan felelős honpolgárok, hogy 2018-ban Machbet - Orbán centrális erőterével szemben meginduljon meginduljon a birnami erdő?
(Holnapi számunkban folytatjuk az elemzést)
