Focilázban ég Magyarország. A leglelkesebbek az autók visszapillantó tükreit is nemzeti színbe öltöztetik, mások a kertjükben felállított nemzeti lobogóval hirdetik: a magyar válogatottért szorítanak. Érthető a lelkesedés, hiszen válogatottunk harminc év után jutott ki egy igen fontos viadalra, majdnem két generáció nőtt fel úgy, hogy csak felmenőik elmondásából tudhatták meg azt, milyen érzés az, ha egy magyar csapat a kontinens, vagy a világ legjobbjai között szerepelhet. A negyvenesek még emlékezhetnek a mexikói vb-re, sok örömüket azonban nem lelhetik ebben, hiszen a szovjetek elleni 0-6 örök trauma lehet e generáció számára, kivált azért, mert azóta a magyar foci fényévekre került a világ élvonalától.
Most, évtizedek múltán, megint felcsillant a remény a magyar szurkolók előtt. Azt azért nem mernénk állítani, hogy a 24-es mezőnyből a magyar válogatott mutatja be a legszebb focit, az pedig mellékes is, hogy kijutásunkat annak is köszönhetjük: soha ennyi együttes nem vett részt a kontinensviadalon. Ugyanakkor ahhoz nagyon jól értünk, hogy ezt a haloványan pislákoló reménysugarat is úgy állítsuk be, mintha vakítóan erős fény lenne. Szó se róla, nem akarunk előre lándzsát törni a válogatott felett. Bernd Storck szövetségi kapitány láthatóan igen jól ért ahhoz, amit csinál, még ha egyes játékosok szerepeltetésére nem is találhatunk logikus magyarázatot.
Nem a szakértelemmel van a baj, hanem az alázattal. Az ötvenes években megszokott volt, hogy az Aranycsapat sikereivel próbálták magyarázni a kommunizmus feljebbvalóságát. Azt a hazugságot persze itthon sem hitte el senki, hogy Puskás, Kocsis vagy Czibor Rákosi Mátyás iránymutatásainak köszönhetően mutattak be zseniális húzásokat a pályán. Az ehhez hasonló meséket legfeljebb csak Észak-Koreában tudják elhitetni a közvéleménnyel. A forradalom után már jelentősen csökkent a foci „átpolitizáltsága” függetlenül attól, hogy továbbra is az állami pénzből tartották fenn a klubokat.
Minden évtizednek megvolt a maga tehetsége, s bár Marseille-t nemzeti tragédiaként éltük át, a hetvenes években a Nyilasi és Törőcsik, majd a nyolcvanasban a Détári-féle generáció visszaadta a hitet. Ám mind 1978-ban, mind 1986-ban elkövettük ugyanazt a hibát: nagy mellénnyel mentünk a vb-re, hogy aztán vert seregként térjünk haza. Pedig hogy mekkora volt a különbség az akkori és a mostani válogatott között…
Ma végre a válogatottunk az osztrákok ellen megmutathatja, mit tud, s örülni kell annak, hogy a honi szurkolóknak végre nem kell összeveszniük azon, az olaszokért, németekért vagy éppen a spanyolokért szorítsanak. Mégis úgy érezhetjük, örömünkbe némi üröm vegyült, s mintha visszatértek volna a régi idők hűvös szelei. A sport újra a politika eszközévé vált. Felülről, jókora médiakampánnyal sugallják, hogy a válogatott egyet jelent a nemzettel. Ha azonban az emberek nemzettudatával élnek vissza, akkor a sport, a foci éppen azt a jelképes funkcióját veszítheti el, ami miatt oly népszerű a világban: nem az összetartozás jelképe lesz, hanem a megosztásé.
