Őszintén, nem lepődtem meg. Vártam. Az a kormányzat, amely milliárdokkal, milliókkal kezd dobálózni, a vezetője városról városra száguld, ígérget, napokkal önkormányzati választások előtt is grandiózus terveket szellőztet, megfosztani is tud. Ott, ahol nincs minden szem előtt, ahol a társadalom egészéhez képest néhány ezer megszállottat sújtanak, kíméletlenül „büntet”. Lapom miskolci tudósítása számolt be arról, hogy egy szomorú ellenhangulatú találkozón folyóiratok vezetői zokogtak lapjaik közelgő elkerülhetetlen elmúlásán keseregve. Szellemi műhelyekre vár az eltűnés veszélye, az immár csak milliárdokban számoló ország irányítás pénzt oroz el szerkesztőségektől. Mondhatni fillérekkel spórol, kivégez egy műfajt, amely mindig is szerves, elválaszthatatlan része volt pezsgő gondolati rendszerünknek. Akinek megadatott az a szerencse, mint nekem, hogy évtizedekre visszamenően emlékezhetek hajdani idők újság standjaira is, és visszatekintésemben látom magam előtt e polcokat, sorban egymás alatt Babits Mihály Nyugatát, a katolikus Vigíliát, a baloldali füzeteket, nem lehetek egyéb csak végtelenül szomorú. Hogyan is hívhatják másképpen a „kivégzőt”, mint L. Simon Lászlónak, államtitkárnak, az NKA, a „Nemzeti” Kulturális Alap főnökének, aki, ha akar, néha tud elegánsan is nyilatkozni, politikai ellenfeleken gúnyolódni, de ha tettekre szánja el magát, nem ismeri a kíméletet. Kaszabol.
Szubjektív vallomás, de már közvetlen barátaim is unják, amikor elmesélem nekik, hogyan ismerkedtem össze az 1940-es évek elején Illyés Gyula Magyar Csillagával. Középiskolásként olvastam, hogy Babits halálával elbúcsúzott a Nyugat gárdája is, helyére a jeles költő, mellesleg egyik kedvencem, a „Szekszárd felé” című bájos vers alkotója, indította el útjára az utódot. Kegyelettel és tisztelettel. Akkor, az egyik első számot lapozgatván tanultam meg, hogy a folyóirat nem újság, nem is könyv, külön hivatása van. Minden műfaj összesítése, vers, novella, szemle készülő regényekből, és ami akkor számomra, (gondolom elkésve) fölfedezés volt, az esszé, a tanulmány, a csodálatos találkozás. Nem is akárkivel, hanem a korszak egyik legnagyobb alkotójával, Halász Gáborral. Még ma is emlékszem írásának a címére, „Két kiábrándult”, Jonathan Swift (A keserű), és Edward Gibbon (A mosolygó) pályaképe, káprázatos alkotás. Néhány évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam, akit Illyés folyóirata egyik elválaszthatatlan szerzőmmé tett, Hitler és Eichmann egyik lágerének jeltelen sírjában nyugszik.
De a folyóirat a háború után is a tudás egyik forrása lett. És nem csupán az irodalmi, a társadalomtudományi, a történelmi, a zenei, képzőművészeti is, minden, ami rajongók szellemi szomját elégíti ki. Ott Miskolcon, ahol a kesergések elhangzottak, fölszólalt a kétségbeesettek között Feuer Mari is, a Muzsika főszerkesztője, a hajdani New York palotában, a korabeli sajtó egyik fellegvárában néhány ajtó választott el bennünket egymástól, ha jól emlékszem, ugyanazon az emeleten. Ő, a tudósasszony, és én a zene minden műfajának dilettáns élvezője, ha a folyosón véletlenül összetalálkoztunk, mennyi ízletes beszélgetés, tanulságos fecsegés volt, nem is szólva arról, hogy nem mulasztottam el egyetlen számának a gondos böngészését sem. És most, mint olvasom, rávetették a szemüket erre a műhelyre is, talán néhány hónap, és nincs többé ez a szellemi forrás sem. Fölösleges, a jelenlegi kormányzat „praktikus”, az ilyen „melléktermékek” gondtalanul eltűnhetnek.
A véletlenek azonban szerencsére mindig, és talán a legjobbkor is közbeszólnak. Néhány nappal azelőtt, hogy Miskolcon elhangzott a lehangoló panasznap, egyik legjelesebb irodalomtörténészünk, Széchenyi Ágnes csodálatos alkotással, legújabb kötetével lepett meg. A címe „Pályaképek”, hat remek portré, éppen mondhatni a magyar folyóirat történelem hőskorából, olyan személyiségekről, akik már a Panteonban alusszák örök álmukat, de akiknek ismerete nélkül koldus szegények volnánk. Vészi József, Bíró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric és Szegi Pál, folyóirat szerkesztők, akik közül a bankár Kornfeld is, igaz, tömérdek vagyonából, de nem sajnált semmit, hogy a legendás Nyugat útjára indulhasson. Nélkülük nem jelenhetett volna meg, még a Bethlen István alapította Magyar Szemle se, az idegen nyelvű The Hungarian Quartelry, a Nouvelle Revue de Hongrie sem, amelyből a korabeli nyugati világ ismerhette meg a Duna völgyének szellemi életét. Egyesek, igaz rövid ideig átvészelhették még a későbbi sanyarú éveket, de éltek, otthont adtak a gondolatnak, keservesen, de valahogyan még kitekintést adtak a távoli demokratikus világokról is.
És akkor nem váratlanul, de alaptermészetéből fakadóan logikusan, ez a jelenkori kormányzat elérkezettnek vélte az időt arra, hogy ide is kiterjessze romboló hajlamát. Nem meglepetés azért sem, mert az európaiságot megtagadó szemlélet minden köldökzsinórt el akar vágni, amely még (!) valamennyire bármilyen csekély kapcsolatot is alkot még a kontinens többi részével. „Mi négyen”, ők huszonnégyen, Orbán Viktor a napokban is kérkedőn méltatta ezt a különállást. Miért is kímélnék ezt a valójából csakugyan valahonnan a Nyugatról ideszivárgott hagyatékot, amilyenek a szabad szellemű folyóiratok?
