A programsorozat talán legérdekesebb darabja Veiszer Alinda hat művészeti lapvezetővel folytatott beszélgetése volt. A műsorvezető alapvetően arra kereste a választ, miért jutottak nagy múltú művészeti folyóiratok a megszűnés megalázó helyzetébe. Szűcs Katalin Ágnes, a huszonötödik évfolyamánál tartó Criticai Lapok főszerkesztője azt mondta, az hozott radikális változást, hogy 2011 őszén L. Simon László kultúráért felelős államtitkár lett a Nemzeti Kulturális Alap bizottsági elnöke.
„L. Simon nem engedte dönteni a szakmai kollégiumokat a már beadott pályázatokról, ezt ki kell mondani. A pályázati határidő lejáratára hatvan nap lett volna, az ötvenkilencedik napon kaptunk egy levelet, amelyben közölték, hogy elhalasztották a döntést és csak a januárban felállításra kerülő folyóirat kollégium fog dönteni a támogatásokról. Végül két hét alatt több mint kétszáz pályázatot – nyilván nagyon elmélyülten – áttanulmányoztak, ekkor a mi szempontunkból olyan döntés született, ami a padlóra küldött minket” – ismertette. Hozzátette, azóta csökken a támogatásuk, amelyet csak a harminckét-harminchat oldalra feltornázott oldalszám visszavételével és a korábbi 1500 példány körüli megjelenés helyett 1000-re csökkent példányszámmal tudnak orvosolni.
Sándor L. István, a húszéves múltra visszatekintő Ellenfény főszerkesztője emlékeztetett a támogatási összegek aránytalanságára, amelynek következtében az évi tíz lapszámmal működő orgánum negyedévente megjelenő lappá redukálódik. Érthető indulatoktól hangos megszólalásában arról is szólt, alapvetően azt kellene meghatároznia, mi az a közeg, amelyben pozicionálni lehet egy ilyenfajta újság példányszámát. Egyetlen hivatalos lapterjesztő, a Lapker Zrt. van, ami szerinte nyereségorientált, központosított cég. Megjegyezte, tisztában van vele, hogy a Lapker nem a művészeti lapokból él meg, éppen ezért úgy látja, független terjesztő hálózat lehetett volna a megoldás. „Ha valamikor bárkinek is érdeke lett volna bármiféle kultúrpolitikát folytatnia, akkor egy független terjesztő hálózatot kellett volna kitalálni és közpénzből megtámogatni, hogy azoknak az értelmiségi olvasóknak, akiknek ilyen típusú lapra nyitottak, biztosítva legyen a lap eljuttatása.
De az elmúlt húsz évben semmiféle marketing költséget nem tudtunk elszámolni, miközben a Lapker folyamatosan bombáz az ajánlatokkal, hogy sok százezerért rögtön kiemelt helyre kerülne a lapunk az újságárusoknál” – mondta, utalva arra, hogy a kultúrlapok a legtöbb újságot árusító üzletben eldugva, a legalsó polcon találhatóak. Feuer Mária, a Muzsika folyóirat főszerkesztője is a lapterjesztést nevezte meg a válságos helyzet egyik előidézőjének, ő arról beszélt, szinte dührohamszerű állapotba szokott kerülni, ha azt látja, komolyzenéről szóló, drágább árkategóriába tartozó lapját apró, szegény falvakba is elviszik az egyenletes terítés jegyében.
Pál Dániel Levente, a Prae negyedévente megjelenő print és rendszeresen frissülő online irodalmi médium főszerkesztő-helyettese a beszélgetés előremutató jellegét igyekezett erősíteni. Elmondta, a folyóiratok soha nem fognak versenyezni a lapterjesztő fő bevételi forrásaival (például Blikk, Story, Kiskegyed), így a könyvterjesztők feladatuknak tekinthetnék a művészettel foglalkozó lapok terjesztését is. „Valahol nevetséges, hogy irodalmi lapokat nagy könyvterjesztő hálózatokban nem lehet kapni, az Írók Boltját leszámítva. Ha innen vizsgáljuk a kérdést, az már egyből nem kultúrpolitikai, hanem közgondolkodásbeli probléma. Miért olyan nehéz elképzelni az árukapcsolást? Ha egy irodalmi lap címlapján ott van a szalagcím, hogy kritika Bartis Attila új regényéről, egyből az adott szerző kötetére terelődik a figyelem”- vetette fel.
A lapszerkesztők a fülledt nyáresti beszélgetésen végül nem fogalmaztak meg egzakt megoldási lehetőségeket, még csak igazán építő jellegű ötletek sem születtek. Tompa Andrea mondta ki, hogy vétkesek a lapok is abban, hogy sanyarú helyzetbe jutottak, mert valamennyire beszűkült az olvasórétegük, akikhez beszélnek. Például a Színház az elmúlt évek húsz legnézettebb színházi előadása közül alig néhánnyal foglalkozott, de Sándor L. István szerint a preferencia kérdése nem lehet „hiba” egy elitista lapnál.
Az Ellenfény főszerkesztője úgy látja, nem kell feladni a piaci szemléletet sem, de egy művészetorientált laptól elvárható, hogy csak igazi művészettel foglalkozzon. Pál Dániel Levente végül azzal zárta a vitát, hogy igazi zsákutcába futott a magyar művészeti folyóirat, mivel az elitista lapok értékteremtő munkájára maga az elitista sem tart igényt azzal, hogy nem vásárolja meg a lapot. A gondok talán azzal lehetnek, hogy a mini-konferencia során ismertetett számok alapján, a magyar társadalomnak alig 5-8 százaléka jár rendszeresen színházba, állandó jelleggel szépirodalmat sem vesznek többen a kezükbe. Margócsy István, az idei támogatási keretből teljesen kihagyott 2000 irodalmi-társadalmi havilap alapító szerkesztője arra az elkeserítő tényre emlékeztetett, hogy lapjukat a rendszerváltás körüli „bolond időkben” százezer példányban értékesítették, az utóbbi években viszont már az is eredmény volt, ha elfogyott az ezer példány.
