Egyetlen magyar ember nincs e földön, aki a trianoni békediktátumot örömünnepnek tartaná. Magyarország megcsonkítása, megalázása joggal ejtett nehezen gyógyuló sebet lelkünkben, de a megemlékezés jellege már erősen differenciált. A párizsi békediktátum nem egyetlen fekete foltja múltunknak. Megszenvedtük a tatárjárást, a mohácsi vészt, Magyarország három részre szakadását, a szabadságharcok és forradalmak leverését, megtorlását. Trianon tehát nem egyetlen ok a nemzeti gyászra, mi mégis ezt tekintjük a legfájóbb sorscsapásnak. Megítélésem szerint ennek döntően napi politikai okai vannak. A magyar nacionalizmus ezt a fájdalmas eseményt a maga erősítésére, a többinél jobban tudja kamatoztatni. Nem azokat bírálja, akik valójában a szankciók szülői, vagy okozói voltak: a magyar nagytőkét és a nagybirtokot, a győztes (nagy- és kis-) antantot, hanem a forradalmi mozgalmakat. A magyar urak gyászukban a kezüket tördelték, ruhájukat szaggatták, de eltűrték, hogy az utódállamok kitaszítottjai a hazai pályaudvarokon veszteglő marhavagonokban tengessék életüket. A mai gyászhuszárok nem az imperialista háború haszonélvezői ellen hangolták a könnyeiket morzsoló áldozatokat, hanem a szomszédnépek, Károlyi Mihályék, Kun Béláék ellen. Ha van valami tanulsága Trianonnak az nem a hamis, népámító "nemzeti összefogás" erőltetése, hanem a háború okainak és okozóinak leleplezése, illiberális diktatúrájuk felszámolása, a dolgozók, valóban nemzeti együttműködésének szorgalmazása. És soha ne feledjük, hogy a mai irredenták terve a "történelmi" Magyarország feltámasztására, immár irreális kalandkórság lenne, melynek káros következményei Trianon hatásait is meghaladnák.
