Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter a pokróc stílust honosította meg. Hagyományossá vált csütörtöki mutatványai durvaságban ilyen messze talán még soha nem mentek el. Megtörténik gyakran Moszkvában is hasonló, de Putyin, aki mégis az egyik világhatalom feje, néha-néha maga ugyancsak kirúg a hámból, de ha külföldre megy, ráadásul olyan fővárosba, ahol igyekszik újabb szövetségeseket toborozni, már-már nyájas, néha udvarias is, miként az egyébként faragatlan Molotov is esetenként az volt, ha szükségét érezte, maga is igyekezett úriember benyomását kelteni. A személyeskedésen túl, ami kulturált körülmények között általában ugyancsak nem túlzottan gyakori, ilyen nyersen, tudatosan sértőn napjainkban Budapesten kívül kevés más európai fővárosban fogalmaznak.
A biztosítékot az verte ki, hogy Bill Clinton, elnökjelölt hitvesének az oldalán megengedett magának néhány barátságtalanul bíráló mondatot a budapesti módszerekről, a demokrácia felfogásunkról, és Orbánék szemrehányón tették ezt szóvá, az egész jelenlegi washingtoni kormányzatnak tulajdonítva a mondottakat. Sőt, az esetleges következőnek is, mert az sem hétpecsétes titok, hogy a Fidesz vezetés suttyomban szívesebben kalkulálna a Fehér Házban Trumpékkal, szándékaikban rokonlelkeket gyanítva bennük. Föltéve, de meg nem engedve, hogy ez bekövetkeznék, elvégre ott csakugyan demokrácia van, attól még nem nagyon várható, hogy a tengerentúli sajtó, vagy akár az egész nyugati világbeli lapok hangot változtatnának, átértékelnék, milyennek látják a néhány éve alkalmazott magyarországi gyakorlatot.
