Kiemelt figyelemmel fogadták a magyar fővárosban Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, ami tekintve Oroszország politikai - és mind inkább magához térő - gazdasági súlyát a világban, indokolt. A korántsem formális tiszteletköröket azonban itt megszakítja a geopolitikai realitás, amely megrontotta Brüsszel és Moszkva viszonyát, de a Moszkva-ellenes embargó nyomában felerősítette az uniós tagországok közötti diszharmóniát is.
És akkor elkezdődhet a véget nem érhető tyúk-tojás vita. Panaszkodik is Lavrov a Magyar Nemzetnek adott interjújában az embargó miatt, amelynek uniós belső bomlasztását - nem mondja ki - szívesen látná magyar kézben, de azt nem említi, hogy mi más választ adhatott volna az európai közösség a Krím annektálására anélkül, hogy a világ ne sodródott volna a III. világháborúba. Lavrov persze azt mondja, mindennek az oka az volt, hogy az uniós országok sora támogatta az ukrajnai - errefelé narancsos forradalomnak nevezett - államcsínyt, amiben van is némi igaza, ha közben arra gondol, hogy az EU és a NATO szép lassan annyira karéjba fogja Oroszországot, hogy annak hagyományos Nyugat-frusztrációja a kelleténél is érzékenyebbé vált.
Ez a frusztráció azonban fordítva is érvényes. Lavrov szerint "az oroszok kicsit túlérték az európaiak önállóságát a világban. Az ukrajnai válság azonban megmutatta, hogy az Unió politikai és gazdasági értelemben mennyire függ Washingtontól. Mi egy erős Európai Unióval szeretnénk együttműködni. Olyannal, amely a saját érdekeiből kiindulva építi nemzetközi kapcsolatait, s a régión kívüli szereplőkkel szemben nem mindenáron az atlanti szolidaritást helyezi előtérbe".
Ha Moszkva joggal ideges a NATO-terjeszkedés miatt, hát az európai közösség is nyugtalankodhat, ha az orosz politika az atlanti szolidaritás gyengítését várja cserébe a kapcsolatok javításáért. Abban a tudatban, hogy például Budapesten, a nemzetállami szuverenitás orbáni fellegvárában, ehhez partnerre is talál. Valamikor ezt szalámizásnak hívták.
Bismarckot idézhetjük, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Oroszország soha nem olyan erős, mint amilyennek tűnik, és soha nem is olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Ámde, ez az Unióra, ha tetszik az atlanti szolidaritásra is igaz. Ha pedig így van, úgy illene rajta elgondolkodni.
