A visegrádi együttműködés az idén februárban ünnepelte létrejöttének 25. évfordulóját. Ám a V4-ek – ahogy röviden emlegetik a Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország csoportját – napjainkban nem csak ezért szerepel gyakrabban a hírekben, elemzésekben.
„Visegrád” megalakulását a közös cél, az európai uniós tagság motiválta. Ennek elérésére szövetkeztek 2001-ben, és érthető versengésük mellett is sikeresen támogatták egymás uniós törekvéseit a felvételig. A laza, intézményesített szervezeti struktúrával nem rendelkező társulásban részt vevő országoknak hasonló geopolitikai helyzetük, a sokat emlegetett és nagyon cseppfolyós közép-európaiságuk, és bizonyos történelmi tapasztalatok mellett alig volt ezen túli közös érdeke. Történelmi gyökerű viták és ellenérzések sem erősítették igazán az összefogást. Egymás közti külkereskedelmük szomszédoktól szokatlan módon csekély, gazdaságaik nem egymást kiegészítők, hanem egymással versenyzők.
Ebben a helyzetben az inkább retorikai, mint tényleges együttműködés erősítésének szempontjából isteni (vagy inkább ördögi) ajándéknak bizonyult a menekültválság, a biztonságot keresők beözönlése, a terrorizmus látens fenyegetése. Rövid bizonytalankodás után, követve a kérdésben határozott bevándorló- és európai szolidaritás ellenes Orbán Viktor példáját, a visegrádi kormányok populista módon meglovagolván a lakosság félelmeit, a helyzetet belpolitikai pozícióik erősítésére használják. Elutasítják a közös uniós megoldási kísérleteket és javaslatokat, nem fogadják el a már Európában tartózkodó menekültek egytizedét érintő arányos, és az egyes országok teherbíró képességeit is figyelembe vevő elosztását. Az igazi vízválasztó, az „egység” legfontosabb összetevője persze a lengyel választások voltak, amelyek eredményeként a kormányra kerülő ottani nacionalista jobboldal is szakított az előző kormányzat euró-konformabb irányvonalával. Így megerősödött az egység sajátos, Brüsszel-kritikus és szolidaritás-ellenes platformon, igaz, ebben az egyetlen ügyben.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba: senki sem akar, akarhat tömeges betelepítést Európába, különösen olyan országokba, amelyeknek nincsenek tapasztalatai a más vallású és kultúrájú bevándorlók letelepítésében, és nehézségekkel teli integrálásában, de erről a visegrádiak esetében nincs is szó. Magyarország esetében például 1200-nál alig több szíriai menekült kérelmének elbírálásáról lenne szó, tehát nem automatikus betelepítésükről. Feltételezem, ekkora létszámnál talán nem fenyeget bennünket az iszlamizálódás veszélye akkor sem, ha mindegyikük menekültkérelmét jogosnak ítéljük.
Miközben Európa-szerte erősödik a szélsőség, az EU-ellenesség, a szűk látókörű nacionalizmus, az idegenellenesség és az iszlamofóbia, Nyugat-Európa kormányai és az Unió kétségbeesetten próbálnak közös, euró-konform és humánus megoldást találni a fenyegető válságra. Türelmetlenség, ellenérzések és értetlenség fogadják az újsütetű V4-es egységet, amely azt képzeli magáról, hogy hatékony nyomásgyakorló csoporttá válik, miközben egyik sírásója lehet az európai értékeknek és magának az Uniónak is. Sőt, jobban érintheti a haszonelvű visegrádi kormányzatokat, és közöttük is leginkább az EU-s támogatásokban bővelkedő Magyarországot az, hogy az ellenszenv és erkölcsi kiközösítés mellett komoly szankciókkal is számolhatnak.
Az elmúlt egy év közvélemény-kutatásai azt bizonyítják, hogy a jelenlegi migráció ellenes közhangulatot gerjesztő politikájának a Fidesz haszonélvezője. Vajon az ország is? Nem hiszem.
