A napokban kezembe került a Demokrata címet viselő hetilap legfrissebb száma. Beleolvastam, nem kellett volna. Az egyik írásnak sokat mondó címe volt: „A polkorrekt lassan legyőzi a józan észt”. Nagyon röviden a tartalom: az Európai Bizottság kezdeményezett egy, a nemek közötti egyenlőség előmozdításával kapcsolatos állásfoglalást, amelyet összekapcsolt egy melegjogi állásfoglalással. A magyar kormány viszont az utóbbi téma miatt - egyedüliként - megvétózta az állásfoglalást.
Nem részletezem, hogy mit tartalmazott az előterjesztés, a magyar kormány vétójának indoklása azonban - miszerint ezzel az EB durván beleszólna a tagállamok családfogalmába - nem állja meg a helyét. Sem kötelező ereje nem lett volna a dokumentumnak, sem pedig a melegházasságot, vagy az örökbefogadást, vagy bármi egyéb „mumust” nem irányozott elő. Persze a szerző fantáziáját beindította a történet: a jól ismert aggódás a családért, a házasságért, Európa fennmaradásáért, rettegés a neoliberális veszedelemtől, no meg persze a fránya meleglobbitól. Olvashatunk arról, hogy milyen fontos a család, amelynek a kutatások szerint komoly szerepe van a társadalmi kohézió erősítésében, ugyanakkor egészségvédő szerepe is van: családban ritkább a drogfüggőség, az alkoholbetegség, a dohányzás, és a többi káros szenvedély. Sőt, a házasságban élő férfiak esetében alacsonyabb a szívbetegségek okozta halálozás, mert a család biztonságérzetet nyújt.
Egyetértünk. A család jó. Legalábbis egy jó családban élni jó. Ahol szeretnek, ahol odafigyelnek a másikra, ahol együtt esznek-isznak, játszanak, ugratják egymást, összevesznek és kibékülnek. Élnek. És akkor a szerző fellép a család védelmében, a hagyományok, Európa, meg ki tudja minek a nevében elmagyarázza, hogy milyen a jó család. S közben bele sem gondol, hogy milyen lehet annak a fiúnak vagy lánynak, aki melegként él a családjában, akit emiatt lenéznek, megvetnek, szégyellnek éppen azok, akiktől a legtöbb támaszt várná. A családjától. Mert egy melegnek is szüksége van a biztonságérzetre, a bensőségességre, az egészségmegőrző családra, és ezt egyre több fiatal meg is kapja a szüleitől. Elolvassa egy jobboldali meleg fiatal a Demokratát és megtudja, hogy ő egy neoliberális. Legyen is az bármi. Ha a szerző olvasta volna Nádasdy Ádám tárcáit, tudná, vannak konzervatív, vallásos melegek is, többet tudna erről a világról.
S ha olyan fontos a szerző számára a család és a házasság, akkor miért nem áll az első vonalba az azonos neműek házasodása, örökbefogadási joga, családként való elismerése mellé? Mert fogy Európa, fogy a magyar, jönnek a migránsok? Kétségtelen, hogy az örökbefogadás, ami egyre több meleg párt vonz, nem növeli a népességszámot, de nem jobb egy szerető családban felnőni, mint netán intézetben? És mit szóljunk a heteroszexuális párok alkotta családok egy jelentős részében gyakori – de titkolt – belső erőszakról, ami szintén nem kedvez a gyerekeknek?
A népességfogyásért való aggódás sem lehet a házassági egyenlőség elleni érv, a leszbikusoknál a mesterséges megtermékenyítés, a férfiaknál szóba jöhetne az örökbefogadás. Éppen nekik kellene támogatni azokat, akik családként, házasságban kívánnak élni akkor, amikor a házasságok száma valóban csökkenőben van.
Vagy a gyűlölet és a fóbiák már végleg legyőzték a józan észt?
