A napokban olvastam: Ukrajnában ezentúl nem kell a főügyésznek jogi diploma. Beérik a párttagsággal, valamilyen felsőfokú végzettséget azért kérnek, de nem nézik, mi az. Akár inszeminátor vagy könyvtáros is lehet a jelölt. Papír az papír, kinevezik és punktum.
Ezen csak azok csodálkoznak, akik nem ismerik a magyar gyakorlatot. Emlékszünk - hogyan is felejthetnénk (?) -, amikor törvényt alkotott a magyar parlament arról, hogy egy klasszis kézilabdaedző sportbeli érdemei elismeréseként PhD címet kaphasson az alföldi tudományegyetem doktori tanácsától. Lehetett volna pusztán díszdoktor is, ahhoz nem kell végigjárni a PhD megszerzésével járó tudományos tortúrát. Nem lett volna semmi baj, ha mondjuk „díszdoktor edző” címet kap, de hála a magyar törvényalkotók lojalitásának, mindjárt a professzorságot is a kalapja mellé tűztek, hogy kiállhasson a „bukfenc egyetem” rektori pulpitusára.
Hagyjuk is a régi dolgokat! Az, hogy valaki díszdoktor, igazi doktor, vagy professzor - csak egy cím. Megengedem, tekintélyt adó, de mi a címek, a rangkórság világában élünk.
Ideje volna kitalálni valamit az egyéb „kiválóságok” elismerésére is. Kissé túlzás volna professzori címet adni a falusi gázszerelőből ripsz-ropsz milliárdos földbirtokossá lett Mészárosnak. Miért ne illethetné meg a grófi, vagy legalább a Kegyelmes cím azt, akinek 3000 holdja van? Volt már ilyen. Ha báró lehetett Weisz Manfréd, ne lehetne báró - vagy legalább Méltóságos – Garancsi is? És aki a Várba költözik majd, az Nagyméltóságú?
Volt már ilyen. Igaz, nem vált be.
