- Vészhelyzet a francia politikában

Faragatlan koporsóban látta sírba süllyedni az egyik, nem az elitklubba számító párizsi lap, a korábban reformtervnek csúfolt francia munkaügyi törvénytervezetet. Vitába senki nem szállt ezzel az állásponttal, már csak azért sem, mert a javaslat nem halt meg végérvényesen. A múlt csütörtökön a szocialista kormány megúszta, a képviselők csekély többsége elvetette a jobboldali ellenzék bizalmatlansági indítványát, de a bürokratikus változat a maga útján azért egyelőre megy tovább. A szenátus elé kerül, ott folytatják a vitát „napnyugtáig”. A francia törvényhozás nem iktatta törvénybe az új munkatörvénykönyvet, 49.3-as rendeleti változatban vonul majd be a jogszabályok közé. A módszer nem alkotmányellenes, de nem is dicsősége a szocialista többségnek, mert hónapok ügyeskedései után sem sikerült demokratikus úton elfogadtatnia. lehet szépíteni, de valójában kudarc. Ami eleve megjósolható volt. Kudarca mindenkinek, nemcsak a szocialistáknak, hanem az ellenzéknek is, de hosszú távon elsősorban a kormányzatra fog kihatni.

Az elszaporodott kommentárok a válság okozóiként négy tényezőt emelnek ki. A fő helyen személy szerint az ötéves, mondhatni dicstelen államfői korszakának a végét járó Hollande elnököt, utána nyomban a suba alatt utódlására pályázó Manuel Valls kormányfőt, az egészében meghasonlott Szocialista Pártot, és a jövő tavaszi államfőválasztásra egymásnak esett jobboldali ellenzéki vezérkart. Az államfő iránt nem különösebben elnéző Le Monde azt emelte ki, hogy Hollande saját „uralkodásának” a mérlegét igyekszik szépíteni. Nem vette észre azt sem, hogy a hátrahagyott politikai viszonyok milyen törékenyek, a lap megfogalmazása szerint „reménytelenek”. A közvéleménykutatások egyöntetűen azt jósolják, ha a 2017 áprilisára kitűzött első elnökválasztási fordulóban mégis indulna, jelöltként késedelem nélkül elvérezne. Ő azonban csökönyösen ragaszkodik a szándékához, ott marad a tűzvonalban. Ez a „hihetetlen föltámadási rögeszme”, (ez is a Le Monde szóhasználata), három föltevésre épül. Hollande vérszemet kapott attól, hogy az utóbbi néhány hónap foglalkoztatási adatai a korábbiaknál valamivel derűsebbek. Az idén márciusban 60 000-rel csökkent a kilátástalan munkanélküliségben szenvedők száma, miközben az öt év összesített mérlege 700 000-rel több nélkülözőt mutat ki, a teljesen kenyértelenek tábora megközelíti a négy milliót. Ennek nyomán az utóbbi hónapok helyi és európai uniós választásain a baloldal egésze, (nem csupán a szocialisták) a voksoknak csupán 33 százalékát tudta megszerezni. Ennek a hatására sikoltják egyes szocialista pártvezetők, „segítség, jön vissza a jobboldal!”

Hollande a Szocialista Párt két irányzata között vergődik: a belső úgynevezett balszárny és a jobbra kacsintó, mellesleg nem párttag Emmanuel Macron gazdasági miniszter rohamozása között. Macron nyíltan egyelőre tartózkodik attól, hogy 2017 tavaszára jelöltnek jelentkezzék, de többen sürgetik, valljon végre szint. Hollande ezt úgy fogja föl, ő így középre sodródhat, s válhat a vetélkedés haszonélvezőjévé. Ezért makacsul fönntartja, hogy az év végén bejelenti hivatalos jelöltségét, és elemzők szerint számíthat is vagy 10-12 százalékra, bármelyik konzervatív ellenfele és Marine Le Pen kigolyózza.

Eközben Manuel Valls a kormány élén arra játszik, hogy még egy évet kihúzhasson, és ha kiderül, hogy Hollande elkerülhetetlenül diszkvalifikálódik, a vészhelyzetbe jutott baloldal színeiben az utolsó pillanatban kopogtathasson. Az egész kátyúba jutott munkaügyi törvénynek valójában ő a titkos inspirálója, de mindvégig úgy lavírozott, hogy háttérben maradhasson, a szegény tapasztalatlan ifjú marokkói származású jogász, Myriam El Khomri legyen a gonosz. A tervezetet az El Khomri nevével lanszírozta. Valls közvetlen célja az volt, hogy kiheverje ezt a kegyetlen esztendőt, látókörben maradhasson. Amikor múlt csütörtökön a nemzetgyűlés a bizalmatlansági indítványról szavazott, Valls mindvégig nyájas mosolyt erőltetett magára, holott jó ismerői nem ilyen alaptermészetűnek tartják. Amit kialakított, azt egyesek még a Szocialista Pártban is jó franciasággal „chienlit”-nek, kutyakomédiának tartják, jellemezhetetlen zűrzavarnak. A kárörvendők viszont nem irigylik őt, úgy vélik, olyan kínos hónapok várnak rá, amilyeneket megérdemel.

Sovány vigasz, hogy az ellenzéki jobboldal is kínos helyzetben van, a jövő tavaszra kiírt államfői választásokról „túl sokan” álmodoznak, Sarkozyn kívül további négy önjelölt kész csatasorba állni. Valamennyien súlyos megszorítások programjával, a kiszivárgott tervek szerint győzelmük esetén a közszférában sebtében negyedmilliónyi munkahelyet szüntetnének meg.

A nagy válság nem csitul. Sokan már azon tűnődnek, egyáltalán van-e még esélye annak, hogy a közeljövőben csakugyan születhet igazi megoldás. Mindennek az árát a Szocialista Párt fizeti meg, a páratlan válságnak ő az igazi vesztese. Egy nappal azt megelőzően, hogy kiderült, a nemzetgyűlésnek szembe kell néznie a jobboldal bizalmatlansági indítványával, a pártban is jelentkezett huszonnégy „zendülő”, köztük két hajdani miniszter, akik úgyszintén készen álltak a kormány ellen szavazni. Végül a kritikus pillanatban észre tértek, talán annak a hatására is, hogy az egyébként elszántan kritikus Martine Aubry, Lille szocialista polgármestere, Jacques Delors egykori uniós nagyember leánya is szembehelyezkedett a képtelenséggel. Nyilvánvaló lett, hogy a munkaügyi törvényjavaslat nem csupán feszültséget keltett szocialista berkekben, hasadás is fenyegeti őket. A párt főtitkára haladéktalanul fegyelmi bizottság elé citálta a morgókat, de van, aki azt követeli, valljanak színt nyíltan, szedjék a sátorfájukat. Szerintük „fölforrt a víz”, a párt belső ellentétei csúcspontra jutottak.

A munkaügyi reformnak mintegy fő áldozata az egyik legnagyobb, jobbára radikális szakszervezeti szövetség a CGT, amely rendíthetetlenül sürgeti, hogy végre alkossák meg „a XXI. század korszerű kódexét”, de néhány hete a kongresszusán csupán annyit szorgalmazott, a munkanélküliség enyhítésére a heti munkaidőt csökkentsék 32 órásra, amit a vetélytárs mérsékeltebb Force Ouvriere azzal vetett vissza, „csupán egyszerűsítés volna”. Kényes az egész azért is, mert a kétségtelen kudarc másik nagy vesztesének a GGT-n kívül az ellenoldalon szélsőséges álláspontot valló munkáltatói szövetséget tekintik. Valószínűleg még sokáig nem csillapodnak az indulatok.

De a francia sajtó egyik legigényesebb fóruma, a Le Monde igyekszik ezúttal is messzebbre tekinteni, nyilvánvalóan a tragikusan alakuló osztrák krízis hatására is. Azzal a címmel, hogy „Válságban az európai szociáldemokrácia”, tömör összefoglalót publikált a La Revue socialiste szemle legfrissebb számából. A közlöny főszerkesztője azt írta, hogy a mozgalom „valójában létrejötte óta nehézségekkel küszködött, de mindig megtalálta a megújhodás módjait”. A szerző úgy véli, hogy Hollande a szociáldemokrata család tagjának vallja magát, az ideológiai zavar azonban nem szűnik meg. A francia szocialisták tematikailag elvetik ugyan a ’harmadik utat’, de késlekednek a saját új út meghatározásával, ami annakidején Mitterrand-nak sem sikerült, ezt a baloldal egészének kellene megkockáztatnia.

Az újjászületéshez két másik ideológus szerint Európa polgárainak, és nem csupán a szocialistáknak három dologra volna szükségük. Hatékony kormányokra, igazi felelősségvállalásra, valamint erkölcsi és politikai utat kijelölő jó vezetőkre. Ha e hármat nem tudják garantálni, a lap szerint el fognak tűnni.

Keserű mondatok, de őszinték.