Egy kiváló magyar újságíró, Bruck András - aki újabban sajnos szinte csak a közösségi hálón publikál - azt kérdezte Facebook-posztjában, hogy a mai politikusok vajon miért merik a jelenlegi tevékenységüket folytatni? Talán az ellenzékben bíznak? „Bíznak az ellenzékben, abban, hogy majd miután visszaszerezték a hatalmat, ami egyszer mindenképp bekövetkezik, marad minden a régiben.”
A demokrácia most már több, mint két évtizede alatt nem sikerült hazánknak egy olyan politikai osztályt létrehoznia, „kitermelnie”, megszülnie, amely közbizalmat élvezne. Se kormányt, se ellenzéket. Ennek nyilván sok oka van, az egyik egész biztosan az, hogy Kelet-Európában a politika olyan elképesztő mértékben nehezedik rá a gazdaságra, hogy vállalkozói sikert politikai hátszél nélkül aligha lehet elérni, ezért a korrupció gyakorlatilag a rendszer alkotó részévé vált. Amint ez különböző kormánypárti szakértők nyilatkozatából kitetszik, nálunk most viszont többről van szó, egy új uralkodó osztály, a „nemzeti burzsoázia” kiépítése zajlik, ezért szinte szent céllá vált a közbeszerzésekbe vagy az állami földek elosztásába való folyamatos beavatkozás, hiszen így tudja a nemzet „megtörni a valamikori szocialista pártelit gazdasági hatalmát”.
Ez még akár méltányolható cél is lehetne, ha törvényesen, megvitatva, átlátható módon folyna le, bár etikusnak akkor sem nevezhetnénk. A privatizáció a 90-es években valóban problematikusan zajlott, ezt számtalan tanulmány leírta már. Amint azt is leírta számtalan tanulmány, hogy a vértelen rendszerváltás biztosítéka az volt, hogy a többi szocialista országénál sokkal liberálisabb, nyitottabb és a nemzeti érdekek iránt fogékonyabb korábbi vezetést, az úgynevezett szocialista nomenklatúrát az ország nem rekesztette ki sem a köz-, sem a gazdasági életből. Ezt az egyezséget utólag felrúgni aligha korrekt. Ráadásul a mai szocialista politika nem azonos a Kádár-korszak szocialista politikájával, hiszen egy Európa- és NATO-barát, a polgári demokrácia értékeit hirdető, a lakosság problémái iránt érzékeny, polgári baloldalról van szó. Azon lehet vitatkozni, hogy a jól politizálnak-e vagy rosszul (a választási eredmények szerint mindenesetre: rosszul), de ezt a politikai csoportot a nemzet ellenségeként beállítani egyszerűen alaptalan. Fel lehet hánytorgatni nekik a piac és a szerkezeti reformok iránti bizalmatlanságukat, de a nemzeti burzsoázia megteremtésének jelenlegi módja a baloldal elleni hangulatkeltéssel etikailag aligha igazolható.
Sőt, van itt egy fontos különbség. Amíg korábban, ha a stikliző vezetők szabálysértő módon beavatkoztak a gazdasági életbe, és lebuktak, akkor bíróság elé kerültek, ma felmagasztosul a politika beavatkozása a gazdaságba, mint szent nemzeti küzdelem. Most került például nyilvánosságra az a hivatalos jelentés, amely bizonyítja, milyen elképesztő tömegű szabálytalanság történt a hortobágyi földek elosztásánál, hogy a pályázatok milyen nagy részét kellett volna eleve kizárni a versenyből, de ennek ellenére nem történik semmi korrekció. Körülbelül ugyanez a helyzet a Nemzeti Bank alapítványai körüli botrányok ügyében. Mert nemzeti ügy, hogy ha kell, a szabályokat is áthágva, de a „mieink” kerüljenek gazdaságilag jó pozícióba. Ezek az emberek pedig hangadók, meghatározó személyiségek a környezetükben. Munkavállalók ezrei függnek tőlük. Ez az új vezető réteg létrejöttét és jövőjét egyaránt ennek a kormánynak köszönheti, hiszen politikai beavatkozások nélkül, demokratikus szabályok szerint, nyilvánosan, átláthatóan és abszolút korrekt módon lefolytatott eljárások során talán nem ők nyertek volna.
Nem egészen világos tehát, miért reméli Bruck András, hogy egyszer majd az ellenzék egyáltalán visszaszerzi a hatalmat. A magyar történelmi hagyomány egyébként sem a többpártrendszeren alapuló parlamenti váltógazdaságot favorizálta eddig, hanem a látszatdemokráciával hitelesített egypártrendszert. Nemcsak a Horthy-érában volt gyakorlatilag ugyanaz a politikai erő hatalmon (eltekintve attól a rövid ideig tartó kísérlettől, amikor Gömbös Gyula a Mussolini-féle modellt próbálta importálni), hanem a régi béke aranyidejében, 1875-től 1905-ig is, és aztán, amikor a rendszer megingott, akkor Tisza István brutális eszközöket vetett be a megmentésére (az egyik, általa szétveretett ellenzéki tüntetésnek például több, mint harminc halottja volt). És maradt minden a régiben, a reformokat a végtelenségbe halasztották, viszont belerántották az országot a háborúba. Több, mint ötszázharmincezer elesett katonával, nyolcszázezer sebesülttel és hazánk feldarabolásával fizettünk azért, mert eltűrtük Tisza István kormányzását. És neki állítottunk szobrot a Parlament előtt, ott feszít díszmagyarban, különböző lelkendező mellékalakoktól körülvéve.
Talán másként alakul a történelem, ha lett volna akkor egy erős, demokratikus, magyar ellenzék.
Nemcsak számtalan kiváló publicista, hanem a tüntető egészségügyiek, a tanárok is, a Fischer Ivánnak a Vörösmarty téren tapsolók, tehát egy hatalmas, másképpen élni akaró tömeg rendszeresen belekiabál a világba: „Hahó, meggyőző, felkészült és demokratikusan gondolkodó politikusokat keresünk! Hahó, van ott valaki?”
De csak a visszhang válaszol.
