Acdak bíró Mészáros Máté megformálásában, a világ legtermészetesebb módján, a pulpituson trónolva, kinyújtja a markát, és annyit jegyez meg lezserül, hogy „elfogadok.” Ez tiszta beszéd. Felhívás akár nyílt korrupcióra. Nincs sundám-bundám, nincs fondorlatos leplezése a bűnnek, az már nyilvánvalóan törvényerőre emelkedett, aki fizet, afelé hajlik az” igazságsástalanság” szolgáltatás mérlege. A vendégként a Budapest Bábszínházba, A kaukázusi krétakör előadásába, invitált Mészáros adja az érzés nélküli flegmát. Azt, akinek minden mindegy, csak a zsebét akarja megtömni, de aztán a végén csak helyén a szíve. Élvezi, hogy bármit megtehet, nincs kontroll. Kényszerű, félelemmel teli, behódolás van, némi hőbörgéssel tarkítva. Adódik egy kis méltatlankodás. De a hatalom, az hatalom, az ellen nincs apelláta, kevés kivételtől eltekintve, kussol a nép, melynek tagjai ezúttal a szó valós és átvitt értelemben véve is bábok. Végtelenül kiszolgáltatottak. Ha éppen marionett formájában jelennek meg, akkor nem csupán képletesen, hanem tényleg dróton rángatottak. Úgy táncolnak, ahogyan fölülről fütyülnek.
Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral teli békében játszódik. Olyan időkben, amikor a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni, és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht azért a legnagyobb földi pokolban is időnként talált egy igaz embert. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében, csak akad egy humánus, érző szívű, jótét lélek, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar, tudomást venni, a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról. Gruse, A kaukázusi krétakörben, akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű, tiszta gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek az égszakadás-földindulás közepette, lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele, nem is tanácsos ezekben az időkben úri ivadékokkal foglalkozni, most, amikor időlegesen a nép az úr. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.
De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten bömbölő csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle. Spiegl Anna viszont hiteles a szerepben. Elképesztően naiv, de ez nem párosul butasággal vagy csőlátással, önfeláldozással, múlhatatlan szeretettettel viszont annál inkább. Egy idő után pedig kinyílik a csipája, és kezdi érezni, látni, mi történik körülötte. Elég egy összehajtogatott, óvatosan fogott, sőt, lelkes féltéssel átölelt kabát, hogy tökéletesen elfogadjuk, egy csecsemőt babusgat a kezében. De ebben ott a brechti elidegenítés is, hogy azért persze látjuk, az mégiscsak egy vászondarab. Ez különben a bábszínház csodája is, bármilyen tárgy megelevenedhet, felfújt léggömbök akár lehetnek segítségre képtelen, totálisan elutasító, életüket féltő emberek. Mátravölgyi Ákos tervező használ is különböző bábtechnikákat, a tárgyjátéktól a marionettig és a kesztyűs és a mimetikus bábuig, és a színészek előtt tartott, embernagyságú figurákig, így egy-egy szereplő gond nélkül megformálhat több alakot. Karakteresek ezek a bábok, többségük groteszken karikaturisztikus. A gond az, hogy viszonylag kevés, amit csinálnak. Például a kormányzó és a kormányzóné embernagyságú alakok, a két kitűnő színész, Ács Norbert és Ellinger Edina igyekszik a bábokba életet lehelni. De inkább csak egy-egy kéz vagy törzsmozdulatot tesznek, jobbára eltakarják magukat a figurával, nincs kidolgozva mívesen se a bábmozgatás, se az, hogy az animátorok hogyan reagálnak az általuk megelevenített figura cselekedeteire. Láthatjuk például a Semmi előadásában, vagy akár a Kabaréban, hogy ez milyen elementáris hatású lehet, most azonban nem ritkán csak holt tárgynak érzem, amit a színészek a kezükben fognak. Azt érzem, hogy Ács és Ellinger akár a bábjuk nélkül jobban eljátszanák, amit kell, ahogy ez Spiegl és Mészáros esetében történik is. A báb műfaja sokkal hosszabb próbaidőt igényel, mint az „élő” színház, mert szinte milliméterről milliméterre ki kell dolgozni erős fantáziával a figurák mozgását. A fiataloknak megrázó erejű produkciókat rendező Vidovszky György, aki legutóbb is megrendített a Kolibri Színházban, mostani előadása esetében ezt nem tapasztalom. És csak kis mértékben érzem azt a hevületet, felháborodást, világjobbító szándékot, ami Brechthez szükséges, és ami ott van például az előbb említett Semmi és a Kabaré előadásában.
Az első részt nem ritkán unom is, a második már több helyen felforrósodik. Lenyűgöző grúz előadást láttam valaha a darabból. Mohácsi János is felzaklató produkciót hozott létre belőle egykor Nyíregyházán. A Budapesti Operettszínház stúdiójában látható verzió számomra érdemben nem szólalt meg. Ebben a mostani variációban értékelem a nekibuzdulást, a jelenlévő tehetséget, a befektetett, de mégis kevésnek tartott munkát, ami olykor hevenyészettséget eredményez. A produkciónak kétségtelenül sok részértéke van, és ezt az általam látott előadáson a nézőteret közel sem megtöltő publikum lelkes tapssal értékelte is.
