Az ember visszarévedve az időben, a békebeli monarchiában érzi magát, ha a tavaly nyílt Opera Caféban ücsörög. Nem először járok itt, de nem tudok betelni az Ybl Miklós által tervezett pompázatos épület erre a részre eső freskóival. Újra és újra bámulom őket. Arra emlékszem, hogy az Operabálokon ruhatárként szolgált ez a helyiség, akkor közel sem adta ki ilyen gyönyörűen a formáját. Most a falfestmények valamennyi kis részlete kivehető, mert vacsorához nem félhomályos a megvilágítás, hanem erőteljes, de nem zavaróan kellemetlen a fény. Az már hab a tortán, meg azért kicsit furcsa is, ha vécére megyünk, a művészbejáró irányába a folyosón, akkor az ottani falon az Operaház egykori nagy személyiségeinek a portréját látjuk.
Ritkán érezni ennyire, hogy gasztronómia, és művészet édestestvérek, nem csak azért, mert a jó szakács alkotóművésznek is tekinthető, hanem azért is, mert a régi békeidőkben, amikor még a boldogak számára idő és pénz is rendelkezésre állt, egy-egy előadás után természetes volt a vendéglői, kávéházi vacsora, ami társasági élménnyel is párosult. Lehet nosztalgiázni, hogy milyen jó lenne ezt a mostani világban is mindennapossá tenni, és ennek ez a helyszín igencsak kedvez. De azért, hogy a jelenkorban is érezzük magunkat, van egy modern bárpult, ami rafináltan beilleszkedik ebbe a környezetbe. A kávéház az utcáról és az Operaház előcsarnokából is megközelíthető, bár nem állítható, hogy ezt feltűnőmódon észrevétetik a nagyérdeművel. Pedig, ha a büfében nagy a sor, érdemes leugrani ide, italra, kávéra, szendvicsre, sütire.
Most nem Szakács András szolgál ki minket, ő éppen az Andrássy útig kinyúló teraszon teljesít szolgálatot, de nekem itt ő a komoly pincérélményem. Ha valaki, akkor ő tökéletesen ideillik. Már az is jó, ahogy el-elmegy mellettünk, és van néhány kedves, akár humorral átszőtt szava. Elegáns és mégis abszolút oldott. Igazi egyéniség, miközben a minket kiszolgáló ifjú pincérre sem lehet semmi panaszunk.
A kacsamáj pástétom krémesen lágy, remek hozzá a házi briós, amit nem ímmel-ámmal sütöttek meg, hanem gusztusosan pirospozsgásra készítették. A marhatatár a tányéron formásan elhelyezett kenyérrel, vajjal, zöldségekkel, festői. Múltkor is ettem már gulyáslevest, akkor nem különösen ízlett, most direkt megkóstoltam újra. Elfogadom, hogy nem tesznek bele zöldséget, azt is, hogy ez nem az egytálételhez közelítő, zsíros, laktató fogás, de nekem kissé híg, bár meglehetősen jó minőségű alapanyagokból készül, ami amúgy is jellemző itt bármire.
A pizza akár zászlóshajó is lehetne, leheletvékony. a peremén pazarul ropogós, belül puha, szép, gusztusosan ráolvad a bivaly mozzarella. A marhapörkölt elomlik a szájban, kellemesen fűszerezett, jólesik hozzá a tejfeles uborkasaláta. Ez igazi, klasszikus étel. És aki azt gondolná, hogy ez méregdrága hely, annak elmondom, hogy ez a legdrágább fogás, 2760 forintért. Ez ahhoz képest, hogy hol vagyunk, igazán nem túlzás. A Mac&-Cheese hatását kevéske szarvasgomba és szarvasgomba olaj fokozza. Desszertként a somlói tortaszelet formájú, de az eredeti ízeket tökéletesen visszaadja. A rebarbarás, epres mousse, ha nem is arat asztalunknál ilyen átütő sikert, de megállja a helyét.
Horváth Zsolt séffel például arról beszélgetünk, hogy az épület műemlékvolta, a hely szűke miatt, meg esetleg a keletkező szagok miatt, itt frissen sültek nem készíthetők, ezért sem nevezhető a hely bisztrónak. Ez a tipikus kávéház, ahol vannak szendvicsek, saláták, vannak meleg ételek, fontosak a sütemények, adódik táblára írt napi ajánlat is, de viszonylag korlátozott a fogások száma. A Zsidai cégcsoportnak a fine diningtől a street foodig van minden „műfajú” és kategóriájú étterme. Kávéháza még nem volt, most már ez is van, a csapattól megszokott színvonalon.
Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be, a séf kalauzolásával.
